A hatalmas, ősi ízeltlábú létezéséről már tudunk egy ideje. Csak a feje hiányzott, hogy kiderüljön, rendszertanilag hova tartozik.
Egy népszerű háztartási rovarirtó szer területi képviselőjeként Gregor Samsa valószínűleg értetlenül állt volna a helyzet előtt, ha álmában valamikor 345-290 millió évvel ezelőtt az európai őserdőkben találkozott volna a korszakra jellemző óriásrovarok uralta élővilággal. Valahol a közelben tovacikkant volna egy méteres szitakötő, miközben a közkedvelt hős lábai előtt elvonul az ízeltlábúak dinoszaurusza, az Arthropleura, egy 2,5 méter hosszú és fél méter széles, 45 kilósra megnövő páncélos ezerlábú.
A valaha élt legnagyobb ízeltlábú a karbon földtörténeti időszak mára szénné vált erdeiben mászkált, de megkövült lábnyomai alapján a nyílt területeket sem kerülte.
Két tényező miatt nőhetett óriásira: az egyik a természetes ellenségek hiánya, a másik az oxigén magas légköri koncentrációja, a légcsöves légzés gyenge hatásfoka ugyanis behatárolja a test méretét. (A bogarak és társaik esetében mai viszonyok között a házi macskához hasonló méret a felső elméleti határ.)
Az Arthropleura-maradványok gyomortartalmának vizsgálata alapján elsősorban növényevő lehetett, másodsorban mindenevő, igazából az óriási test fenntartásához nagy tételben kellett fogyasztania a rothadó vegyes biomasszát.
A százlábúak és az ezerlábúak a soklábúak (Myriapoda) törzsébe tartoznak, őseik voltak az első lélegző szárazföldi állatok. A ragadozó százlábúak kivételével túlnyomórészt korhadó növényeken élnek, ezért leginkább nedves, rohadó növényi maradványok alatt lehet rájuk bukkanni, de vannak szárazabb élőhelyekre szakosodott fajaik is.
Mivel életmódjuk nem triviális, rendszerezésük pedig vitatott, megismerésükhöz döntő fontosságú a rágó szájszervük ismerete. Az Arthropleurák ebből a szempontból azért különlegesek, mert bár a 19. század óta ismerjük őket, Arthropleura-fejet azonban nem találtunk – eddig. A kilapult és elkenődött fosszíliákról, ha nagyrészt megmaradtak is, elvesztek a finomabb kitinalkatrészek.
Itt jönnek a képbe a Franciaország keleti részén, a Montceau-Les-Mines lelőhelyen talált növendékpéldányok, amelyek között kettőt is találtak, aminek épségben megmaradt a feje. A maradványokról a francia kutatók roncsolás nélkül készítettek komputertomográfiás felvételeket, amelyekkel keresztmetszeti röntgenképek alapján háromdimenziós modellt készítettek. Az így készült modelleket összevetették a ma élő soklábúak fejével.
A százlábúak és ezerlábúak törzsfejlődése már százmillió évvel az Arthropleurák megjelenése előtt szétvált. Közel két évszázada rejtély, hogy az óriások melyik csoporthoz tartoznak inkább. Testük alapján az ezerlábúakhoz hasonlítanak, de a most megtalált fej meglepetést tartogatott. A fej a csoportok tulajdonságainak különös keveréke, a hosszú héttagú csáp az ezerlábúakra jellemző, míg a csáprágó szerkezete a százlábúakra. Az Arthropleura szemei ugyanakkor kocsányon nyúlnak ki a fejéből, ami
egyik csoportnál sem fordul elő,
inkább a vízben élő ízeltlábúakra, például a rákokra jellemző.
Ezekkel a részletekkel együtt, úgy néz ki, hogy az Arthropleura nagyobb feladvány, mint korábban. De kiméraszerű jellege valójában fontos bizonyíték, ami alapján megválaszolható ezen fajok evolúciójának kérdése
– magyarázta James Lamsdell paleontológus.
Az Arthropleura-fejet leíró kutatás szerzője, a Lyoni Egyetem munkatársa, Mickaël Lheritier szerint a legkülönösebbek a kocsányon ülő szemek, amiket egyelőre nem tudnak hova tenni. A független szakmabeli Lamsdell szerint ez valószínűleg a fiatal példányok sajátja, a szárazföldön mászkáló állatoknak kifejlett formájukban már valószínűleg nem volt a fejből kinyúló szemük.