Relatív, hogy száz év mennyire hosszú idő egy nemzet életében, innen nézve sok, a homályba vesző eredethez képest már nem feltétlenül, és vannak, mint nálunk a dédi, akik egymaguk végigélnek ennyit. Formálisan még az „ezeréves határok között” született, igaz, Antant-megszállás alatt, egy széteső országban, melynek azonban papíron még több, mint 18 millió alattvalója volt. Mire egyéves lett, ez a piros-fehér-zöld világ összement egy kicsit: Magyarország 7 milliósra fogyott, elvesztette területe 70 százalékát és népessége kétharmadát.

1920-ban a határokon túlra került 7,5 millió idegen ajkú és 3,3 millió magyar, és immár nem a Magyar Királyság volt soknemzetiségű, hanem a környező utódállamok. Romániához Erdély és Partium révén önmagában nagyobb terület, több mint 100 ezer négyzetkilométer került, mint amekkora itt maradt. Jó 200 ezred magával onnan települ majd át a majdani dédi majdani férje is – az elkerülő országrészekből összesen 450 ezren jönnek át néhány év alatt, a határon túli magyarság 12-14 százaléka, Trianon árvái. 

A nemzethaláltól való félelem nem Trianonnal kezdődött, a herderi jóslat lökte már a 19. századi nyelvújítókat is Istókhalma és Kappanhágó felé, és hat ma is a népesedéspolitikától a nemzeti megmaradás vezényszavaiig. A dédi korosztálya a Nem! Nem! Soha! és a Mindent vissza szellemében tanulta a betűvetést, és a revízió helyett kulturális nemzetegyesítésben gondolkodó antalli „lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke kívánok lenni” helykijelölés is az összmagyar demográfiai víziót tette eszmei programmá.

A 15 milliós szám már a rendszerváltás idején is inkább fikció volt, ma pedig, amikor az anyaországi népesség hivatalosan is csak 9,7 milliós (egymillióval kevesebb, mint az 1980-as „csúcson” volt), a határon túl pedig helyenként drámai a csökkenés, egészen távoli. Ezekben a diagramokban azt ábrázoljuk a Sebők László térképész által összegyűjtött adatokat felhasználva, hogyan változott a határon túli magyarok lélekszáma és aránya a Kárpát-medencében száz év alatt. 

Az adatok a hivatalos népszámlálásokból származnak, melyekkel kapcsolatban természetesen többféle kritika is felvethető: hol kisebb, hol nagyobb politikai nyomás, hogy a kisebbségiek inkább a többségi nemzethez tartozónak vallják magukat; aztán a többes identitás problémája: a valóságban sok olyan élethelyzet van, amiben az ember legalább két nemzetiséghez kötődik egyszerre, a választás mesterkélt vagy statisztikai kényszer szüli. Ilyenkor sokan különösebb nyomás nélkül is inkább hajlanak az államnemzethez strigulázni, hát még ha nyomnak is – Trianon előtt ez a magyarság számát növelte a népszámlálásokon, azután viszont a románokét, szlovákokét, vagy később a Vajdaságban a magukat „jugoszláv nemzetiségűnek” vallókét. És akkor ott vannak még az olyan változó népszámlálási kategóriák, mint hogy a magyar anyanyelvű zsidókat (márpedig az erdélyi zsidók például, ahol és ameddig életben hagyták őket, magyar vagy német nyelvűek voltak jellemzően, nem románok) a történelmi Magyarországon magyarnak könyvelték el, több utódállamban viszont zsidónak.

Összességében azonban a hivatalos népszámlálási adatok nagyjából megfelelően mutatják a változások irányát. Az I. világháború előtt az utolsó magyar népszámlálást 1910-ben tartották, akkor a később elszakított területeken 3,3 millióan vallották magukat magyarnak. Húsz évvel később, tíz évvel Trianon után a magyarok száma az utódállamokban már 700 ezerrel kevesebb. Mint azonban nagyjából már ki is derült, ennek nem elrománosodás (szlovákosodás, stb.) volt az oka, hanem nagyobbrészt a Magyarországra irányuló menekülthullám, kisebb részben pedig a magyar zsidók máshová számolása, egy (nem teljesen ártatlan) statisztikai módszeváltás. Ezt leszámítva, a tényleges magyar népességszám Erdélyben 170 ezer fővel még nőtt is ebben az 1910 és '30 közötti húsz évben. A Vajdaságban szintén több lett a magyar, csak a Csehszlovákiához került Felvidéken és Kárpátalján csökkent némileg. Horvátországban pedig nagyon, ott az eleve csak 100 ezres magyarság a vasutasok és tisztviselők tömeges visszaköltözésével addigra máris megfeleződött.

Volt azért lassú arányváltozás, aminek Erdélyben az egyik oka a román betelepülés volt – különösen a városokba, ahol összességében a románok száma már közelítette a magyarokét. Erdély egészében persze már 1910-ben is határozott román többség volt: akkor (a magyar népszámlálásról van szó) 54% vallotta magát román, 32% magyar, 11% pedig német anyanyelvűnek. Emlékeztetőül a Trianon előtti nemzetiségi viszonyok, ahogy az Teleki Pál béketárgyalásokon bemutatott vörös térképén szerepelt:

A területi revíziókkal ismét nőtt a magukat magyarnak vallók aránya a visszacsatolt területeken, miközben a II. bécsi döntést követően jelentős vándorlás volt például a román fennhatóság alatt maradó Dél-Erdélyből a Magyarországhoz kerülő Észak-Erdélybe. Észak-Erdélyből aztán 1944-ben kb. 125 ezer zsidót deportáltak a magyar hatóságok aktív közreműködésével. Nagy részük asszimiláns magyar zsidó volt, a holokauszt így az erdélyi magyarság létszámát is drámaian csökkentette.

Az államszocializmus első évtizedeiben a magyar kisebbségek több helyütt gyarapodtak, még a nemzetiségellenes politikák ellenére is. A súlyos kivétel a Beneš-dekrétum Csehszlovákiája, de a természetes szaporulat számszakilag még ott is nagyjából ellensúlyozta a korszak egészében az erőszakos kitelepítések miatti veszteséget. Sajátos történelmi tény, hogy Erdélyben Ceaușescu alatt, a nyolcvanas évek elején élt a legtöbb magyar, kb. 1,715,000. Ekkor azonban a román anyanyelvűek között a természetes szaporodás már a kétszerese volt a magyarokénak, és jelentős volt a betelepítés is az erdélyi városokba.

Az etnikai arányváltozásokat legélesebben éppen a nagyvárosokon lehet látni. 1910-ben a 41 erdélyi városból csak nyolc volt román többségű, és azok is mind 10 ezer fő alatti kisvárosok voltak. Ehhez képest a 2002-es népszámlálás idején a 118 erdélyi városból már csak 15-ben volt magyar többség, és azok Marosvásárhely kivételével mind 100 ezer alattiak – azóta Marosvásárhelyen is enyhe román többség lett. Az 1910-ben 80 százalékosan magyar Kolozsváron ma jó, ha 15 százaléknyi magyar van, abszolút számban is kevesebb, mint egy évszázaddal ezelőtt. A város román lakossága eközben a 27-szeresére nőtt.

A számok különböznek, de hasonló folyamatokat lehet látni a többi erdélyi nagyvárosban is. Marosvásárhelyen kívül még Szatmárnémetiben és Nagyváradon van nagyobb arányú (35% körüli, illetve 20% feletti) magyar lakosság. Emögött egyaránt ott van a korábbi módszeres betelepítés és a magyarok fogyása. Sebők László szavaival: „...Több, mint félmillió regáti születésűt [románt] írtak össze az erdélyi városokban, akiket főleg az ötvenes, hatvanas években telepítettek be, továbbá a Ceauşescu-éra utolsó éveiben. Ugyanakkor a városokban élők tették ki a magyarországi irányú kivándorlás és áttelepülés nagyobb részét is.”

A nagyvárosok etnikai térképei hasonló trendeket mutatnak a többi országban is. Szlovákiában a száz éve még német többségű, három nyelvű Pozsonyban alig 14 ezer magyar maradt, Kassán 6 ezer. A nyelvhatár délre tolódását is jelzi az egykor szinte színmagyar Érsekújvár elszlovákosodása, miközben Dunaszerdahely és Komárom ma is magyarnak számít (igaz, az utóbbiban a lakosság egyharmada már szlovák anyanyelvű).

Szerbiában a Tisza-menti magyar folyosón Zenta még tartja az egyértelmű etnikai többségét, Szabadka a kilencvenes évek eleji háború és áttelepülési hullám után már határozottan szerb többségű, a 200 ezres Újvidéken pedig maradt pár ezer magyar.

A valamikor multikulturális Vajdaság (ennek ironiájával együtt szép lenyomata ez a hetvenes évekbeli jugoszláv kisfilm) multikulturális székhelyén, Mária Terézia városában az utolsó népszámlálás szerint még 300 német élt – talán néhányan még most is megvannak közülük.

Kárpátalján még Beregszász hozza a nagyjából 50 százalékos magyar arányt, bár sokan már nem otthon dolgoznak, hiszen élni is kell valamiből.

Miközben a nagyvárosok többségében gyorsan és visszafordíthatatlanul csökken az egykor urbánusabb magyarság létszáma és aránya, vannak ellentendenciák is: nem csak Dunaszerdahelyt vagy Zentát lehetne mondani, lényegében egész Székelyföldet is. Az ottani tömbmagyarságrban még erősödik is a párhuzamos nemzetépítés, a román állami többségtől való elkülönülés, önálló magyar gazdasági térrel, médiával. Ez ugyan messze nem problémamentes, de másfajta zűrök és lehetőségek származnak belőle, elfogyástól itt nem kell tartani.

A határmenti sávban, relatív helyi többségben élő magyarság sok helyen szintén nincs etnikai létében veszélyeztetve, sem Szlovákiában, sem Kárpátalján. Közben azonban, különösen Erdély Székelyföldön kívüli részein, erős a szórványosodás. Azokon a településeken, ahol egy etnikai csoport létszáma és/vagy aránya egy bizonyos szint alá kerül, a kisebbségi létet csak megcsonkítva tudják megélni, egyre kevesebb területen tudják a nyelvet használni, a saját csoportból társat találni, anyanyelven továbbtanulni.

Összességében a rendszerváltás óta a határon túli magyar közösségek valószínűleg legsúlyosabb demográfiai válságukat élik: nagy a természetes fogyás, van asszimiláció és jelentős a migráció is, nem is feltétlenül első helyen Magyarország felé. Friss népszámlálási adatok még nincsenek, de a demográfiai becslések szerint 2020-ban, száz évvel Trianon után a határon túli magyarok száma először csökkent 2 millió alá, sőt, valójában alig több 1 millió 800 ezernél. Itt tartunk most, de jó, ha közben arra is emlékszünk, hogy itt sem a méret a lényeg, legalábbis nem önmagában.

Köszönjük Sebők Lászlónak a cikkhez nyújtott önzetlen segítségét.

(Borítókép: Ukrajna 1939. Fotó: Berkó Pál / Fortepan)