Kalotaszegi Köztársaság, Kun Köztársaság, Lajtabánság, moziteremben kikiáltott pár falunyi országocska, a történelem első fasiszta városállama: miközben 1918-ban Magyarország éppen anarchiába zuhant, 13 független államot kiáltottak ki a történelmi Magyarország területén. A néha csak néhány napot megélt államképződmények közül néhány csak egy-egy asztaltársasághoz kötődött, mások önálló haderőt is felállítottak. Mik voltak ezek a kérészállamok, és miért akarta mindenki megalapítani a saját köztársaságát?
Mi van, ha egy állam helyett annak végtelen gyengesége miatt tucatnyi államocska próbálkozik egy országterületen? Ez az országinfláció nálunk is megtörtént, és nem kell hozzá Csák Máté és Aba Amádé idejébe visszamenni. Elég alig száz évet, az első világháború utáni forrongó őskáoszba, amikor a Monarchia romjain Károlyiék, a bolsevikok és az ellenforradalmárok mellett egy sor államkezdemény kiáltotta ki a saját függetlenségét, hogy aztán haljon el akár néhány óra, de jobb esetben is pár hónap alatt.
Ezekről a kérészállamokról tartottak a héten konferenciát a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen: a tiszavirág-életű országokról, amikről időnként nem is könnyű eldönteni, hogy valóban léteztek, vagy csak pár fantaszta elméjében lakoztak. A skála egyik végén vannak az olyan jópofának is mondható kísérletek, mint Kós Károly Kalotaszegi Köztársasága Sztánán, amelynek működése nagyjából abban merült ki, hogy a több más művészeti ágban is meghatározó építész címert, pénzt, zászlót és bélyeget tervezett neki – a másikon meg a Tanácsköztársaság, mely az elmúlt évszázadok egyik legrövidebb életű magyar államalakulataként szintén kérészállamnak is tekinthető akár.
Általában arról beszélünk, hogy milyen bajok származhatnak az államok rossz működéséből, de azt kevésbé ismerjük, hogy mi van, amikor nincs állam. Márpedig 1918 és ‘21 között pontosan ez történt
– mondta a konferencián Hatos Pál, akinek az 1918-as anarchisztikus Magyarországot bemutató könyvéről mi is lelkendeztünk korábban.
1920. június 4-én írták alá az első világháborút lezáró trianoni békeszerződést. Az ország népessége 18,2 millióról 7,6 millióra, területe 282 ezer négyzetkilométerről 93 ezerre csökkent. Az Index a százéves évfordulót megelőző hónapokban rendszeresen foglalkozik a békeszerződés okaival, a máig ható következményeivel, a határon túli magyarsággal.
13 olyan állam jött létre ebben az időszakban a történelmi Magyarország területén, amely néhány nap vagy hét után kimúlt. Volt, ami a tervezőasztal szintjén maradt, másokért államok viaskodtak, és volt, amit egyen-ketten el is ismertek – leginkább hogy ne egy másik ország kaparintsa meg a területet. Néhány (például a Székely vagy a Bánáti Köztársaság) kikiáltásának paradox módon éppen a magyar fennhatóság megőrzése volt a célja, mások inkább kifelé gravitáltak, és egy-egy nemzetiség vagy létében is vitatott néprajzi csoport nevében követeltek teljes függetlenséget. Önjelölt vezetőik a zavaros állapotokat próbálták kihasználni, miközben mindenki a wilsonizmus pontjaiba kapaszkodott, akár hogy szembeszálljon a régiójára mért nemzetállami projektekkel.
Volt egy rövid pillanat, amikor úgy tűnt, minden lehetséges. Mindenki a maga köztársasága akar lenni
– mondta Ablonczy Balázs, a Trianon 100 Kutatócsoport vezetője.
De nézzünk sorban néhányat az érdekesebb magyarországi mikroállamok közül.
A mai kipcsakozós időkben is meglepő történelmi epizód, hogy az 1918-as káoszban még a Kiskunság is kimondta az önállóságát. Legalábbis húsz, nagyrészt kunszentmiklósi birtokosgazda, akik úgy érezték, itt az idő és alkalom a kun függetlenségi hagyományok szellemében fellépni és mellesleg felszabadítani Magyarországot is „a vörös végromlás” alól.
Mi szabadkiskunok, a népek önrelkezési jogának alapján elhatározzuk, hogy jövő sorsunkat saját magunk akarjuk intézni s ezen czélból kimondjuk a kiskunterületek függetlenségét
– szögezték le az Ügyhöz további támogatókat kereső agitáló levelükben (válaszcím: Baky Lajos úr, Kunszentmiklós). A kun redemptióért fizetett megváltás összegét, 170 millió koronát követeltek vissza a Habsburgoktól, de legalább azt, hogy osszák fel a peszéradacsi Habsburg-birtokot.
Bár a kun öntudatnak, mint azt a konferencián Végső István, a Clio Intézet kutatója mondta, sajátos vadhajtása ez, a gazdák messzire tekintettek. Saját újságjukban antibolsevista hangot ütöttek meg, és más vármegyéket is igyekeztek szítani, hogy szakadjanak el Magyarországtól. A cél a magántulajdont és a „fajfenntartó hagyományt” veszélyeztető „vörös veszedelemmel való fegyveres szembeszállás” volt, amire a Kiskunság településeit gondolták megfelelő bázisnak. Ambíciókból nem volt hiány: arra készültek, hogy kétezer emberrel elfoglalják Budapestet is, és megbuktatják a Károlyi-kormányt.
A résztvevők későbbi, a mozgalmat grandiózusan felnagyító visszaemlékezéseikben az első magyarországi ellenforradalomként írtak a „kun ellenforradalomról”, mondván, ha összejött volna a fegyverekre a pénz, bizony nem jött volna el Kun Béláék uralma. Más kérdés, hogy amikor 1919 februárjában lebuktak és összeesküvéssel vádolták meg őket, tagadták az önálló kun állam tervét.
Miközben a többi államigényecske a történelmi Magyarország perifériaterületein fogalmazódott meg, a kun gazdák az ország közepén akartak köztársaságot. A kipcsakok elnöke persze azóta kazah diktátor – de vajon mi lett volna a fővárosuk, Kunszentmiklós vagy rögtön Kiskunhalas?
Amikor 1918 végén nyilvánvaló lett, hogy az Erdélybe bevonuló románok tartósan be akarnak rendezkedni Székelyföldön is, a magyar kormány meg tehetetlen, a lófők és közszékelyek is kikiáltották a maguk köztársaságát. A Székely Nemzeti Tanács szintén a wilsoni elvekre hivatkozva mondta, hogy nekik is joguk van az önrendelkezéshez. Így merült fel a székelység önálló köztársaságba vagy népköztársaságba szervezése is.
A főszervező a románok által házi őrizetbe helyezett székelyudvarhelyi alispán, Paál Árpád volt, aki az önálló székely állam gazdasági rendszerét is kigondolta: állami erdőgazdálkodás, juh- és selyemhernyó-tenyésztés, méhészet, na meg az ásványkincsek kiaknázása. A székely állam tervezett határairól nem tudunk sokat, csak hogy a székely magterületen túl a Kolozs megyei magyarságra és a Brassó megyei csángókra is számítottak. A majdani fővárosról sem volt döntés – mint Zahorán Csaba megjegyezte, a székely városok közötti rivalizálás miatt ez talán nem is lett volna nagyon politikus dolog.
A tervezet persze a többi félig-meddig rokon elképzeléshez – például a közös magyar-román-német Erdély víziójához – hasonlóan nem valósulhatott meg. Bukarest célja nagy-Románia egységesítése volt, az ortodox egyház térnyerését és „a székelyek visszarománosítását” kívánták. Az autonómiatervekből sem lett semmi, csak az majd a legkeményebb sztálinista diktatúra alatt valósul majd meg meg úgy-ahogy, ideiglenesen, az ötvenes években.
A soknemzetiségű, nyelvhatárok mentén valójában nem is felosztható dél-magyarországi régióban helyi polgári radikális értelmiségiek kiáltották ki 1918. október 31-én (a Károlyi-kormány megalakulásával egy napon) a Bánáti Köztársaságot. Legalábbis valószínűleg: utólag ugyanis az is megkérdőjeleződött, hogy létezett-e egyáltalán ez a temesvári székhelyű entitás, vagy ez inkább csak legenda. Utóbbit állította az a Roth Ottó, aki pedig más források szerint maga volt az államalapító – vagyis még a köztársaság kikiáltója is elhatárolódott a saját kérészköztársaságától.
A Bánáti Köztársaság létének egyetlen írásos bizonyítéka egy levél, melyben Roth Franchet D'Esperey, a balkáni antantcsapatok francia főparancsnokát kéri, hogy a Bánátot inkább helyezzék francia protektorátus alá a bolsevizmus veszélyének megakadályozására. A közvetlen cél – mint azt Marchut Réka mondta – a Bánát megmentése volt a széteséstől vagy hadszíntérré válástól. Az igazi politikai cél azonban a magyar államhoz való későbbi újracsatlakozás volt – vagyis itt szintén az elszakítás megakadályozására próbáltak Budapesthez lojális államocskát csinálni.
A Bánáti Köztársaság legjobb esetben is csak egy hónapig állt fenn. A rezsimváltás szimbolikus aktusaként lefejezték az Ausztria-szobrot (ezt még Ferenc József adta Temesvárnak), de aztán november 17-én a várost megszállták a szerb csapatok, majd kimondták a Szerbiához való csatlakozást is. Közben ezt tették a románok is, ők a Bánátot Romániának ígérő 1916-os bukaresti szerződésre és a dáko-román elméletre hivatkozva. A bánáti svábok megosztottak voltak, hogy a magyarokkal akarnak maradni vagy a románokkal menni. Ugocsa Bánát non coronat: a rövid életű önálló Bánát politikájának sajátos emléke, hogy miközben a régiót próbálták (sikertelenül) stabilizálni, megtagadták az élelmiszer-szállítást Szegedre, ahová nem akartak tejet adni, mondván, a fennhéjázó polgárok mindig lenézték a Délvidék dolgos parasztjait.
Miközben a republikánus lázban minden valamire való asztaltársaság önálló köztársasággá kiáltotta ki magát, jobb esetben a kocsma egész szeparéját és a sörcsapot is magához csatolva, a szélsőjobbos különítményesek és legitimisták nyugat-magyarországi Lajtabánsága ragaszkodott a királysághoz mint államformához. Mivel nagyrészt Habsburg-hű tisztek tartottak a fehérterrorban antiszemita gyilkosságokat elkövető Prónay Pállal, aki a bánság élére került, ez nem is meglepő. Míg a legtöbb kérészállam 1918 anarchisztikus utolsó heteiben született és halt korai halált, a Lajtabánság (magyarul Nyugat-Magyarország) későbbi és valamivel komolyabb történet: Prónay 1921 októberében kiáltotta ki a függetlenséget Felsőőr központtal.
A Rongyos Gárda a terület Ausztriához csatolásával szállt szembe, tűzharcot is folytattak az osztrák csendőrökkel. Horthy Gömböst nevezte ki Nyugat-Magyarország kormánybiztosának, de a tényleges hatalmat birtokló felkelők a magyar állammal is szembekerültek. Budapest nem ismerte el az önálló Lajtabánságot, viszont az antant kérésének sem tett eleget, hogy vonassa ki a csapatokat a német többségű térségből. Erre csak azután került sor, hogy az antant engedett, és belement, hogy Sopron környékén népszavazást tartsanak a terület jövőjéről. Mint ismert, a többség Magyarország mellett döntött, a Rongyos Gárdának pedig ma is kultusza van a jobboldalon.
A vitatott státuszú határvidéken azonban nem csak a magyar érdekeknek megfelelő államot álmodtak. A Hiénc Köztársaságot még ‘18 novemberében kiáltották ki Nagymartonban az Ausztriához csatlakozni akaró németek. A 3000-es burgenlandi település szép reményei nem egész egy nap alatt elhamvadtak, és ezalatt a világ sem nagyon értesült a létéről. A telefonvonalak sajnos nem működtek, így máshol nem tudtak arról, milyen világtörténelmi dolgok esnek meg Mattersdorfban. A soproni magyar rendfenntartók mindenesetre odavonatoztak, minek hatására egyetlen puskalövés nélkül megdőlt a dilettáns próbálkozás. A főszervezőt Sopronban halálra ítélték, de még 1918 karácsonyára amnesztiával szabadlábra került.
Gabriele d'Annunzio, az olasz fasizmus fő ideológusa, az extravagáns és egomán szexfüggő playboy a Magyar Királyság egyetlen tengerparti városában hozta létre a történelem legelső fasiszta államképződményét, az olasz avantgárdot és a legkülönbözőbb futurisztikus utópiákat látványos katonai parádékkal, totalitarianizmussal, személyi kultusszal és nacionalista idegenellenességgel keverő társadalmi kísérletet, ami egyszerre szólt a polgári erkölccsel leszámoló szabad szerelemről és kokainpartikról, mint a horvátok elüldözéséről.
Az olaszok azt akarták megakadályozni, hogy az olasz többségű, de jelentős horvát és a tisztviselői karban nem elhanyagolható magyar lakossággal is rendelkező tengerparti város a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz kerüljön, ezért 1918. október 30-án a fiumei Olasz Nemzeti Tanács megelőző jelleggel deklarálta az Olaszországhoz való csatlakozást.
A fasizmus fő ideológusának számító d'Annunzio (a majd 1921-ben hatalomra jutó Mussolini tőle nyúlja víziói nagyját), az extravagáns provokátornak számító író ‘19 szeptemberében vonul be 2500 milicistával a városba. A fegyveres dezertőrök, az erőszakkultuszt a háború utáni világban új módon kiélni akaró siheder veteránok élén d'Annunzio bejelentette az Olaszországgal való azonnali egyesülést, de ezt Róma sem fogadta el: a belső káosztól sújtott, polgárháború-közeli olasz elit nem akarta, hogy a bizarr radikális otthon is pozícióba kerüljön. Így végül Fiume környékén önálló államot kiáltott ki, ahol az olasz, mint „felsőbbrendű faj” tagjainak ígért mindent a plebejus, rabszolgaságba juttatni akart horvátokkal szemben, akiket nagy részben el is üldözték a város általa ellenőrzött részéből.
A fasisztoid Fiume legerősebb emlékeit a Kvarner-öböl meztelen úszásai, az olasz elit orgiái és a legendák szerint fillérekért osztogatott kokainja jelentik. A történelmi epizód a mítoszokban „futurista színház”, „radikális társadalmi kísérlet” gyanánt maradt meg, a végóra azonban hamar eljött. 1920 decemberében az olasz haditengerészet is lőni kezdte a várost, d'Annunzióék feladták és távoztak – Fiumét azonban egészen a II. világháborúig megszerezték Olaszországnak – a szabadállami átmenet után Mussolini 1924-ben annektálta a hajdani magyar fennhatóságú várost.
Vagy inkább szlovják: őket a szlovák nemzeti mozgalomban hajlamosak voltak afféle keveréknépségnek tartani, nem is rájuk alapoztak sem a szlovák nyelvújításnál, sem a nacionalizmusban. A sárosi régióban nem is volt valami erős a csehszlovák egység, a szlávok attól tartottak, hogy a magyar vezetés el akarja őket szakítani a csehektől. A szlovákkal szembeállított, a magyar államhoz hű szlovják mozgalom mögött valóban álltak a magyar kormány titkos alkalmazásában működő ügynökök.
A szlovják értelmiségi mozgalom fő alakja, Viktor Dvorčak (magyarosan Dvorcsák Győző) levéltáros 1918-ban Eperjesen megalakította a Keletszlovák Nemzeti Tanácsot. nem ismerték el a csehszlovák fennhatóságot, azonnal szlovják függetlenséget követeltek, mondván „az északkeleti megyék tótjai nyelvükben és kultúrájukban teljesen függetlenek”, de a politikai hátteret inkább az jelzi, hogy egyúttal rögtön jelezték, hogy ők Magyarország részei akarnak maradni. Ezen az alapon kiáltották ki Abaúj-Torna és Zemplén vármegyékben 1918. december 11-én a Szlovák Népköztársaságot. Ez sem volt hosszú életű: a csehek még december 29-én bevonultak Kassára, és véget vetettek neki. A rámért halálos ítélet elől előbb Varsóba menekülő, államalapító-levéltáros a húszas években nyíregyházi képviselő lett Magyarországon, hogy „az elszakított tótság” nevében tiltakozzon a trianoni döntés ellen.
Nem csak a szlovják ügyek felkarolásával próbálkozott a magyar állam: Jászi Oszkár, a Károlyi-kormány nemzetiségi minisztere az utolsó utáni pillanatban széleskörű autonómiát kínált a magyarországi nemzetiségeknek, hogy valahogy a történelmi Magyarországon tartsa őket. Ennek részeként tett javaslatot a Tót Impérium létrehozására, ami autonómiát, de nem önállóságot kínált a felvidéki szlovákoknak is. A Jászi-féle „keleti-Svájc” elképzelésekre ekkor már, a cseh katonai bevonulás idején nem volt már realitása, de 1918 decemberében ebbe illeszkedett több különböző mozgalom, majd a kis köztársaságok taktikai támogatása is.
Így kiáltották ki december 9-én Késmárkon a Szepesi köztársaságot is, mely nyolc napot élt meg. Mint azt Sztancs Gábor mondta a konferencián, ez a helyi német polgárságra és persze magyarokra alapozott, egyszerre játszhatott benne szerepet a nemzetiségi és a rendies alapú osztályszempont.
Az értelmiség nem kívánja eltűrni, hogy az írás-és olvasás tudatlan szlovák nép felettük mondjanak ítéletet
– írta például Hefthy Gyula Andor szerkesztő, a Szepesi Köztársaság alapító-ideológusa. Ennek a harcias kiállásnak sem lett sok hozadéka: bár a vármegye a végsőkig kitartott Magyarország mellett, a demarkációs vonalak alapján ők is a csehszlovák államhoz kerültek, és a magyar kormány is lemondott a vármegye katonai megtartásáról. Az Önálló Szepesi Köztársaság december 17-ével szűnt meg.
A hatalmi vákuumban Kárpátalján, pontosabban Máramaros északi részén is kikiáltották önállóságukat a helyi szlávok. Hogy ők ukránok, ruszinok (rutének), vagy éppen huculok-e, azóta is néprajzi és identitáspolitikai viták tárgya, a „kőrösmezői felkelés” agitátorai mindenesetre az utóbbi mellett kötelezték el magukat, ezzel is jelezve önállóságukat más csoportokkal szemben. Az ennek rendje és módja szerint kikiáltott köztársaság valójában csak néhány falura terjedt ki a Felső-Tiszánál. Voltak hasonló kezdeményezések a régióban máshol is. Galícia osztrák részén ekkor Nyugat-Ukrán Köztársaság néven alapítottak valamit, a Lengyelországhoz került területen pedig két, a helyi néprajzi csoport nevét viselő mikrorespublika is létesült Kelet-Lemkó Köztársaság és Lemkó Köztársaság néven.
Miközben ukrán, cseh és román propagandisták járták a településeket, Kőrösmezőn néhány világháborús veterán alapított 1918 novemberében Hucul Néptanácsot. Az alig 9 ezres, a történelmi Magyarország egyik legszegényebb végvidékén lévő városka mozitermében tett felkiáltás után az ortodox karácsony idején szerveztek helyi jelentőségű felkelést a magyar helyőrség ellen. A szenteste a népszokás szerint kántálni induló férfiak és a házról-házra hozzájuk csatlakozók hozták a frontról hazavitt fegyvereiket – idézte fel a történetet Fedinec Csilla.
A kőrösmezői „kántálás” annyira sikeres volt, hogy azzal a lendülettel ki is kiáltották a Hucul Köztársaságot, ami leginkább gúnyt váltott ki a magyar sajtóból. „Kőrösmező — köztársaság? Kőrösmező tudvalevőleg Máramarosmegye határszéli községe. (...) És Kőrösmezőről alig jön valami hír, pedig állítólag világrengető dolog történt ott. Egy máramarosszigeti utas beszélte itt, hogy Kőrösmező kikiáltotta magát — köztársaságnak. Hát persze kissé mulatságosnak tetszik az, hogy a kis Kőrösmezőnek ilyen világtörténelmi ábrándjai vannak. De ha úgy volna is, ahogy mesélik, a kőrösmezői köztársaság aligha okozna valami nagy gondot a párisi konferenciának.”
A kőrösmezői álmok végül odáig terjedtek, hogy ők bizony elfoglalnák Máramarosszigetet is. Ebbe a hadjáratocskába buktak bele, így végül maguk mondták, hogy inkább csatlakoznának Ukrajnához – ha Kárpátalját nem Csehszlovákia kapta volna meg ekkor.
(Borítókép: Katonai felvonulás Gabriele d'Annunzio fiumei városállamában 1920-ban - Alinari Archives /CORBIS / Getty Images. Címlapkép: Szalay Miklós)