Egy év telt el azóta, hogy a 2011. március 11-én helyi idő szerint 14 óra 46 perckor Japánt a Richter-skála szerinti 9,0-es földrengés rázta meg, és a nyomában támadó szökőár romba döntötte a szigetország északkeleti partvidékét. A földmozgás a világ ötödik legerősebb földrengése volt 1900 óta, a hullámok pedig a negyvenméteres magasságot is elérték, és több helyen akár tíz kilométerre is behatoltak az érintett partszakaszon. A katasztrófa legsúlyosabb következménye a fukusimai atomerőmű krízise volt, ami egy év alatt sem oldódott meg.
A végleges jelentések szerint a természeti katasztrófa 15850 halálos áldozatot követelt, a sérültek száma elérte a hatezret, 3287 személyt továbbra is eltűntként tartanak nyilván, és összesen 341 411-en hagyták el kényszerűségből otthonukat, és töltötték az elmúlt év nagy részét például tornatermekben kialakított átmeneti szállásokon. Egy év távlatából azonban egyértelműen a fukusimai atomerőmű-baleset tűnik a földrengés és a cunami legkomolyabb következményének. A létesítmény állapota még most is rengeteg problémát okoz az ország újjáépítésén dolgozóknak, de az események révén felerősödött atomenergia-szkepticizmus sem lanyhult azóta.
Közvetlenül a baleset után úgy tűnt, hogy az erőművet működtető TEPCO nem sokat tehetett volna azért, hogy megelőzze a bajt: az erőmű védelmi rendszere az erős földrengést még jól kezelte, azonban a legnagyobb földrengésre és a hatalmas cunamira együttesen már nehéz lett volna felkészülni. A Fukusima Dai Icsi erőmű teljesítményét a hat forralóvizes reaktor adta, a rengés idején három működött, egyben a fűtőelemek cseréje folyt, az 5-ös és a 6-os reaktor pedig üzemen kívül, az úgynevezett hideg leállás állapotában volt.
A hűtést igénylő 1-4 számú reaktorok védelmi rendszerei a földmozgást követően automatikusan átváltottak vészüzemmódra, az 1-es, 2-es és 3-as reaktorok leálltak, az ilyen esetekre fenntartott generátorok pedig működtetni kezdték a folyamatos hűtést biztosító rendszereket. 55 perccel az automatikus leállás után érkező cunami azonban kiütötte a generátorokat, a keringetés megszűnésével folyamatosan hevülő fűtőelemek elforralták az őket borító vizet, innentől pedig csak egy lépésre volt az épületeket megrongáló robbanássorozat, illetve a négyből három reaktor teljes leolvadása, ami összességében az 1986-os csernobili katasztrófa utáni időszak legkomolyabb nukleáris balesetéhez vezetett.
A japán és a szovjet erőműben történteket azonban nemcsak súlyosságuk szempontjából érdemes összehasonlítani, hanem azért is, mert a 2011 márciusát követő hetekben és hónapokban kiderült, hogy sem a következmények gyors elhárítása, sem pedig a történtek kommunikációja nem ment jobban csak azért, mert ezúttal nem egy diktatórikus rendszer kormánya állt a háttérben.
Az utólagos vizsgálatok kiderítették, hogy bár mind a rengések ereje, mind a hullámok magassága extrém értékeket ért el, az erőmű védelmi rendszereinek elhelyezésekor már a tervezésnél alapvető hibákat vétettek: a szökőár ellen védő fal magasságát egy, a rengés előtti napokban nyilvánosságra hozott vizsgálat szerint meg kellett volna emelni, ráadásul a vészhűtőrendszerek működtetéséhez szükséges dízelgenerátorokat az elöntött turbinacsarnokok alagsorában helyezték el. A kialakult helyzetet súlyosbította, hogy az erőmű környezetét érintő pusztítás ellehetetlenítette, hogy a mentőcsapatok megközelítsék, és külső áramforrással táplálják a rendszert.
Sokkal furcsább azonban az, amit a helyzet kezelésére kirendelt mentőcsapatok, az erőművet működtető TEPCO, illetve a japán kormány kommunikációját áttekintve láthatunk: félretájékoztatás, félinformációk, titkolózások sora tarkította a balesetet követő első pár hetet.
Az első két-három napban a tokiói TEPCO-központ és az erőmű közötti kapcsolat is akadozott, azonban ez még betudható annak, hogy a katasztrófa Honshu szigetének szinte teljes keleti partvidékét súlyosan érintette, azonban az már nehezen védhető, hogy miért kellett napokig egymásnak ellentmondó, de legalábbis pontatlan adatokat átadni a munkálatok résztvevőinek, illetve a segítséget azonnal felajánló amerikai nukleáris hatóságnak is.
Mint az egy 2012. március elején kiadott vizsgálati eredményből kiderül, a TEPCO akkori elnöke, Simizu Maszataka március 15-én, tehát négy nappal a baleset után azzal hívta fel az akkori japán miniszterelnököt, Kan Naotót, hogy kiüríti a Fukusima Dai Icsi erőművet. A hatszáz ott dolgozó ember kimenekítése csak Kan Naoto tiltása miatt nem történt meg – a kárelhárításon dolgozók eltávolításával a folyamatok visszafordíthatatlanul a tragédia súlyosbodásához vezettek volna. Egy későbbi interjúban Kan elmondta, hogy egy ideig még Tokió kiürítése is felmerült, és ez is hozzájárult ahhoz, hogy Japán pillanatnyilag komolyan fontolgatja az atomenergia végleges kivezetését.
Bár a japán kormány és a TEPCO eleinte mindent megtettek azért, hogy kisebbítsék a probléma valódi mértékét, a baleset besorolása hamar kimozdult a kezdeti 4-es, létesítményen belüli hatásúról a lehető legmagasabb, 7-es, azaz a rendkívül súlyos esemény szintjére. Az igazán megnyugtató hírekre 9 hónapot kellett várni, ugyanis csak december 20-án sikerült négy leolvadt reaktorban is elérni a hideg leállás állapotát (márciusban még augusztus-szeptember környékét jósolták a hideg leállásra). Azonban a munka ezzel korántsem ér még véget, a romok eltakarításához még évtizedekre lesz szükség, és a munkálatokat nem csak az nehezíti, hogy még mindig számos olyan pontja van az erőműnek, amit még nem derítettek fel pontosan.
A közeljövőt tekintve komoly probléma, hogy a kiemelt veszélyességű munkakörben dolgozókat érő sugárzás mennyiségét csak úgy lehetne csökkenteni, ha jóval nagyobb számú munkaerőt csatasorba állítva rövidülhetne az az idő, amit egy-egy munkásnak a terepen kell töltenie. Új emberek toborzásához azonban kevés a napi 100 dolláros fizetés, a korábban alkalmazottak közül pedig idén februárban már 167-en kapták meg az egészségügyi határértéken belül maradó, de az egész élettartamra szóló sugárzásmennyiséget.
A japán gondolkodásra jellemző az a tavaly májusi hír, amely szerint 200 nyugdíjas jelentkezett a TEPCO-nál, mondván inkább őket, és ne a fiatalokat küldjék az igazán veszélyes területekre. Fontos segítséget nyújtanak az új kihívásoknak megfelelően átalakított ipari robotok is, azonban ezen a területen is fontos fejlesztésekre lenne szükség, hogy a távirányítású gépek ne csak a felderítés során álljanak helyt, de az összetettebb, veszélyesebb feladatokat is el tudják végezni.
Az erőműbaleset, illetve az egy évvel ezelőtti események úgy általában fennakadást ugyan nem okoznak a mindennapokban, de a következmények korántsem tűntek el nyomtalanul. Ahogy azt Index kérdéseire küldött válaszlevelében a tokiói magyar nagykövetség megfogalmazta, a japán társadalmat mélyen megrázta a „hármas katasztrófa”. „A nukleáris energiával kapcsolatos félelmek továbbra is erősek, ezért az 54 reaktorból jelenleg csak kettő üzemel, mivel a 13 havonta biztonsági leálláson átesett reaktorok esetében a helyi önkormányzatok a lakosság nyomására vonakodnak kiadni az újraindításukhoz szükséges engedélyeket” – közölte a nagykövetség. Még van olyan atomerőmű – a Hamaoka –, amelyet a katasztrófa után nem sokkal azért állítottak le, mert kockázatosnak ítélték, és működése már régóta vitatott volt. A kieső áramot többnyire hőerőművekkel fedezik (alapvetően gázerőművekkel), emiatt viszont emelkedett az áram ára, mivel az energiahordozókban szegény ország számára jelentős többletkiadást jelent ezek importja.
Bár az interneten már pár héttel a katasztrófa után elkezdtek keringeni a csodaszerű újjáépítést bemutató képek, a romok eltakarítása valójában csak lassan halad. Mijagi prefektúra kormányzója egy interjúban elmondta, hogy 15,69 millió tonna törmelék keletkezett a régióban, ami a legóvatosabb becslések szerint is nagyjából 19 évnyi kommunális szemétnek felel meg. A prefektúrában naponta ezer ember dolgozik csak a különböző típusú hulladékok szétválogatásán, a romeltakarítás közben összegyűjtött anyagok Iszonomaki városában például húsz méter magas halmot alkottak. Egy, a hulladék kezelésével megbízott munkás elmondta, hogy kénytelenek voltak csöveket szúrni a halom bizonyos pontjaiba, hogy a keletkező metán ne ragadjon meg a rakásban – a halomba hordott törmelék így is fokozottan tűzveszélyesnek számít.
A hivatalos közlések szerint a megrongálódott épületek bontása még országszerte tart, és a 22-25 millió tonnányi törmelék nagyjából negyven százaléka került eddig átmeneti tárolókba, illetve alig 5-6 százalékát semmisítették meg.
Az erőmű körül kialakított, 20 kilométeres biztonsági zónát áprilisban az aktuális mérési eredmények alapján három új területre osztják majd fel, és a legveszélytelenebb részeken megkezdik a sugármentesítési munkálatokat, hogy a kitelepített lakosság minél hamarabb visszatérhessen. Ezzel kapcsolatban azonban még nem tisztázott, hogy mi lesz a helyreállítás során kitermelt, sugárszennyezett talaj sorsa, márpedig a becslések szerint 28 millió köbméternek kell helyet találni valahol.