Tudjuk, hogy a hívők testileg és lelkileg is egészségesebbek a nem hívőknél, csak azt nem tudjuk, miért. A vallás és az egészségi állapot összefüggése az elmúlt évek egyik kutatási slágertémája. A vallás persze közösséget ad, reményt és szabályokat, de az sem mindegy, milyen Istenben hiszünk és tudunk-e vele beszélgetni. Jobb az Isten-függőség más szenvedélyeknél?
A vallásosság növeli a várható élettartamot, csökkenti a vérnyomást, és erősíti az immunrendszert. A hit és az egészség közötti pozitív összefüggést rengeteg vizsgálat támasztja alá, csak éppen azt nem tudjuk pontosan, hogy ez miért lehet így. Ha néhány jelentős vallási irányzattól eltérően most nem számolunk a közvetlen isteni beavatkozással az emberiség köszvény és izombecsípődés elleni küzdelmében, hogyan tudjuk racionalizálni a hit jótékony szerepét?
A kézenfekvő és elsőre frappánsnak tűnő magyarázat szerint egyszerű placebohatásról lenne szó. Tudjuk, hogy a hit milyen fontos lehet a gyógyulásban, még akkor is, amikor csak az orvos fehér köpenyében vagy a felírt gyógyszer hatékonyságában hiszünk. Angliában egy szakértői becslés szerint a felírt gyógyszerek ötöde kizárólag a beléjük vetett bizalom révén fejtik ki jótékony hatásukat. Semmi meglepő nem lenne abban, ha az imádságban kért szentek, nem beszélve magáról a Teremtőről, legalább olyan erős placebóként működnének, mint egy levél értéktelen keményítőport tartalmazó pirula vagy a tudomány álláspontja szerint saját hatás nélküli homeopátiás szerek.
A sokat emlegetett placebojelenségre való mutogatással egy gond van, az viszont elég jelentős: arról sem tudjuk igazából, hogy hogyan is működik. Miközben a placeboszerek kapcsán azt szokás hangsúlyozni, hogy hiányzik belőlük valami, amit a nyugati orvoslás egyébként fontosnak tartana (mondjuk a kísérletileg igazolt hatóanyag), háttérbe szorul a kérdés, hogy akkor viszont mi az, ami végül is jelen van és hat. Kevés fogalmunk van arról, hogy a puszta hit (Szűz Mária segítségében, a professzor úrban, valamilyen alternatív terápiában vagy bármi egyébben) hogyan vált ki fizikai tüneteket.
Hogy a magukat vallásosnak tartók testileg és lelkileg egészségesebbek az ateistáknál, nagy részben persze tényleg egyszerűen magyarázható: a hívők életvitele sokszor rendezettebb, így ritkábban élnek olyan szerekkel, amelyek hosszú távon nem tesznek túl jót az egészségnek, mint azt például a magyar fiatalok esetében Pikó Bettina ifjúság- és egészségkutató is kimutatta. Különösen így van ez a szigorúbb közösségekben, mint az adventistáknál és a metodistáknál, ahol az alkohol és a dohányzás egyaránt tiltott – emelte ki az Indexnek a Szegedi Tudományegyetem docense.
De mégsem csak arról van szó, hogy a templomba járók kevesebb metamfetamint fogyasztanak a sokévi átlagnál, és a valódi cölibátusban élők között ritkábbak a nemi úton terjedő betegségek. Társadalmi háttérváltozók kiszűrésével is, a hívők némileg jobb egészségi állapotáról tanúskodnak a statisztikák.
A vallási közösségbe aktívan bekapcsolódók esetében a társas támogatásnak is nagy jelentősége lehet. A személyközi segítségnyújtás, legyen szó tanácsadásról, lelki támaszról, a problémák kibeszélhetőségéről, a biztonságot nyújtó van-kihez-fordulni érzéséről, mindenkit egészségesebbé, betegségekkel szemben ellenállóbbá tehet. Akiknek jobb a kapcsolati hálójuk, azok általában is elégedettebbek az életükkel, nem meglepő, ha ez testi-lelki állapotukra is kihat. Ott, ahol erősebb a vallás közösségi jellege, például Amerikában, ez kulcstényező lehet.
Tanya Luhrmann vallásantropológus New York Timesban megjelent cikkében azonban valami másra hívja fel a figyelmet. Az amerikai neoprotestáns közösségekben kutató Luhrmann a vallás egészségmegőrző erejét nagyrészt arra vezeti vissza, hogy a hívő hisz abban, Isten jelen van az életében, hallja őt, és időnként még válaszol is neki. Mint írja, nem egyszerűen a szertartásokon való részvétel, de még csak nem is önmagában a hit, a vallási dogmák elfogadása erősíti meg a vallásos embert, hanem az a megélt spiritualitás, amiben az isteni jelenlét megtapasztalása, az istenivel való kommunikációra törekvés lesz a meghatározó.
Hogy ez a fajta spiritualitás milyen szerepet tölt be a vallási életben, csoportonként és hagyományonként eltér. Az európai kereszténységben ez kevésbé hangsúlyos, mint a Luhrmann által is vizsgált karizmatikus és pünkösdista közösségekben. De talán nem véletlen, hogy éppen az utóbbiak terjednek leginkább világszerte, olyannyira, hogy nem is olyan soká a kereszténység legnagyobb létszámú irányzatai lehetnek. Ma sok helyen nagyobb az intenzívebb vallási élményre való igény, mint a hagyományos szertartásokra.
Nem egyszerűen az istenhit számít tehát, inkább az, hogy a hívők milyen tulajdonságokkal ruházzák fel Istent és milyen kapcsolatot igyekeznek kialakítani vele. Az America's Four Gods című könyv szerint manapság négy istenkép él egymás mellett, legalábbis az Egyesült Államokban: a parancsoló, a jóságos, a büntető és a távoli Isten elképzelései egyaránt jelen vannak, átvágva akár a felekezeti határokat is.
A Baylor egyetem kutatói szerint az aktívan jelenlévő, segítő, barátságosabbnak elképzelt Istenben hívők kevésbé szoronganak, míg a haragvó Istent vallók között az átlagnál gyakoribbak a paranoid tünetek. A valláskutató Luhrmann szavaival: „Egy nagyon távoli vagy nem szerető Isten esetében, minél többet imádkozik valaki, annál nagyobb valószínűsége van valamilyen pszichiátriai rendellenesség kialakulásának, egy közeli Istennél viszont a több ima kevesebb betegséget jelent”, legalábbis a statisztikák szerint.
A megélt hit működhet megküzdési módként, öngyógyításként, de akár a hivatalos gyógyászat is tud rá építeni. Amerikai pszichológusok egy csoportja azon dolgozik, hogy a páciensek személyes istenképzeteit és spirituális elképzeléseit jobban felhasználhatóvá tegyék a terápiában. A betegségekkel járó fájdalmak többnyire előhívják a „miért éppen én” kérdését, és ebben a vallási elképzelések nagy segítséget adhatnak – hangsúlyozza Matthew Stanford kutatásvezető. A „ki is Isten” kérdésre adott válaszok sokat elmondanak az adott személyről és arról, hogy hogyan küzd meg a szenvedéssel.
A mai pszichoterápiák többsége hagyományosan nem nagyon foglalkozik vallási kérdésekkel, ezen azonban Stanfordék szerint változtatni kellene, hiszen terápia és személyes hitrendszer közelítése hatékonyabbá teheti a gyógyítást is. Az istenhit egy Harvardon zajló vizsgálat szerint is hozzájárulhat a pszichoterápia sikeréhez: a hívők jobban reagálnak a terápiára a nem hívőknél, talán azért, mert az isteni segítségbe vetett hit optimistábbá tehet az orvosi kezelés iránt is.
Ez persze csak akkor lehetséges, ha a hívő nem zárkózik el kapásból a pszichoterápiától, ami éppenséggel nem ritka az egyházak pszichológia iránti hagyományos bizalmatlansága miatt. Ez a „pszichoaverzív” hozzáállás, vagyis a psziché dolgaival való foglalkozástól tartózkodás Buza Domonkos mentálhigiénés szakember szerint nagy részben annak köszönhető, hogy a leginkább elterjedt pszichoanalitikus megközelítés az embert hajlamos kizárólagosan ösztönlénynek tekinteni és nem tud mit kezdeni a transzcendentális dimenzióval. Így azt az érzetet kelti, hogy a transzcendens nem fér bele az „emberi jelenségbe”.
Ezen Buza szerint enyhítene a keresztény emberképpel is összeegyeztethető terápiás megközelítések jobb megismerése. Ő elsősorban a Viktor Frankl bécsi pszichiáter nevéhez köthető logoterápiát és egzisztenciálanalízist tekinti ilyennek. Ennek emberképében a transzcendencia, az embernek a Másik és így Isten felé is megmutatkozó nyitottsága, sorsának alakításával kapcsolatos „válaszkényszere” központi helyet foglal el. Az Ént a Te konstituálja: „Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat” – idézi József Attilát.
Ha a pszichiátria nem skatulyázza be, patologizálja elhamarkodottan az intenzíven átélt spirituális élményeket, az a pácienseknek segítene. Könnyen lehet, hogy a mai pszichiátria a szentek nagy részét is betegnek nyilvánítaná – mondja Buza –, ahelyett, hogy megpróbálná megérteni, milyen szerepet játszik a kívülről túlzónak tűnő hit a lelki egyensúly megteremtésében. „Analógiásan: egy beteg szorongását úgy orvosolta, hogy fejére húzta a paplant, így védekezett démonaitól. Miért ne lehetne ez is a megküzdés egyik lehetséges formája?” – kérdezi Buza Domonkos.
A terápia és vallás találkozásának másik jellegzetes formája az egyházi keretek között történő gyógyítás. Pikó Bettina szerint a vallási alapú terápiák egyik fontos sajátossága, hogy a felkínált vallásos megküzdés során általánosabb értelmet nyernek a személyes problémák. Mint az Indexnek elmondta, az Amerikában általánosnak számító egyházi egészségmegőrző programok és egyéb, az egészséghez is hozzájáruló gyülekezeti közösségi aktivitások Magyarországon sajnálatosan kevésbé elterjedtek, még ha nálunk is vannak sikeres programok, elsősorban a szenvedélybetegek kezelésében.
A Református Iszákosmentő Misszió az egyik ilyen modellértékű kezdeményezés. Némethné Balogh Katalin misszióvezető azt emeli ki, hogy ők nem egyszerűen a tüneteket kívánják kezelni, hanem az ennél alapvetőbb életkérdéseket szeretnék megoldani. Szerinte mindenkiben ott van a spirituális igény: „Mi az élő, személyes kapcsolat lehetőségét kínáljuk fel az Istennel; folyamatos »lelki wellnesst« szeretnénk nyújtani azoknak, akik lelkileg nehéz állapotban vannak, elakadtak.”
Sok ember számára a lehetséges megküzdési stratégia a vallási megtérésen keresztül érhető el. Mint Buza Domonkos mondja, szenvedélybetegeknél az imádság válthatja fel az ivást. Azonban itt is fontos a megtalált vallásosság formája és mélysége. Szavai szerint „aki csak kérő imát tud mondani, az még nagyrészt olyan, mint az alkoholista, de aki a dicsőítő és hálaadó imát is ismeri, az már máshogyan áll a világhoz is”. Ebben az értelemben a hit a régi rossz helyébe lépő új szenvedély, „pozitív deviancia”. „Egy szenvedélybetegnek nagy élményei vannak, honnan kapná meg ezt a hétköznapi életben? Valaminek a rabjává kell válni, és ez a valami, de ha személyes, akkor valaki, leginkább Isten lehet” – összegez a mentálhigiénés szakember.