Bár sem tengerünk, sem óceánunk nincs, és a vér is csak messzi tájakon színezi a vizeket, talán mégsem megyünk el közömbösen az évek óta tartó japán, norvég, dán és izlandi bálna- és delfinmészárlások mellett. A tengerentúlon már közismert Sea Shepherd szervezet és cetvédő legénysége egy magyar tagot is számlál: Kristóf Veronikát.
Hogyan kerül egy magyar nő egy bálnavédő hajóra?
A kilencvenes évek végén kezdtem el keresni a lehetőséget, hogy segíteni tudjak, miután elolvastam Richard O‘Barry Delfinmosoly című könyvét, mely a delfináriumok háttérvilágát mutatja be, valamint azt, hogyan lesz egy jól kereső delfinidomárból delfinvédő. A könyv hatására több szervezetnek írtam sikertelenül, akik tájékoztattak, hogy ők az oktatásra helyezik a hangsúlyt, támogatásom jeléül küldhetek pénzt. Aztán egy, Paul Watson kapitányról készült francia dokumentumfilm, a Kalóz vagy hős adta meg a végleges lökést, jelentkeztem a Sea Sheperd bálnavédő szervezethez. Kezdetben újságíróként cikkeket írtam és a nemzetközi demonstrációk budapesti helyszínét szerveztem, majd újságíró és vegán szakács önkéntesként, 2006 novemberében csatlakoztam a hajó legénységéhez.
Abban az időben még csak 500 jelentkező közül kellett kiszűrniük a megfelelő önkénteseket, majd az első kampányom utáni évben az Animal Planet tévécsatorna stábja egy dokumentumfilm-sorozatot készített a Sea Shepherd antarktiszi bálnavédelmi missziójának mindennapjairól, és ezt követően már tízezren jelentkeztek, köztük megjelentek a szerepelni vágyó emberek is.
Mesélj a hajón töltött napokról.
Már van egy állandó kikötőnk az ausztrál Williamstownban. Korábban jellemzően máshonnan indultunk, az indulás dátumáról mindig értesítettek minket. Az első utazásom háromhetes volt, ezek mindig nagy anyagi vállalások, hiszen mi fizetjük a hajóig való eljutás, majd a hazajutás költségeit is. Én mindig a vezérhajón, a Steve Irwinen dolgozom, itt a legénység négy csoportra oszlik: fedélzetre, navigációra, konyhára és a gépházra, összesen 40 fő körül mozog a létszám.
A kardszárnyú delfinekhez hasonlóan, amiknek két alfaját (rezidens és vándorló) különbözteti meg a tudomány, a hajóinkon is vannak állandó tagok és vándorlók, mint én, akik általában csak a kampány kezdése előtti utolsó napokban érkeznek, és a kampány végeztével távoznak. Az antarktiszi bálnavédelmi kampányaink többnyire 3-4 hónaposak, az antarktiszi nyáron, vagyis a bálnák migrációjának időszakában: decembertől március közepéig. A márciusi már extrém, a planktontelepek ilyenkor már feloszlanak a hatalmas viharok révén, és a bálnák megkezdik vándorlásukat északra.
A Sea Sheperd Conservation Societyt (SSCS)a kanadai születésű Paul Watson, korábbi Greenpeace-alapító hozta létre 1977-ben. A nonprofit szervezet elsősorban adományokból fedezi szükségleteit. Az óceánok rendőrségeként, létező nemzeti és nemzetközi törvények betartatására kényszerítve védelmezik a tengeri emlősöket a bálna-, delfin- és fókavadászoktól.
Az a jó, ha folyamatosan dolgozunk, úgy könnyebb kibírni. Nem igazán észleljük a napokat, a konyhán például onnan tudjuk, hogy milyen gyorsan telik az idő, hogy egyre kisebb az alapanyagok választéka, amiből főznünk kell. A hajón egyébként mindenki vegán. Nekünk akkor is a konyhában a helyünk, ha akció van, vagy ha éppen szép a látvány a fedélzetről. Arra volt már példa, hogy a navigációs teremben emberhiány volt, és pluszműszakot vállalva részt vehettem ebben a másfajta tevékenységben, jó érzés volt, hogy a többiek biztonságához én is hozzájárultam.
Hogyan épül fel egy szezon stratégiája?
Nagyjából tudjuk, mikor indulnak el a japán halászhajók, és velük egy időben indulunk mi is. A mostani kampányban öt japán hajó vett részt, mi pedig három hajóval voltunk. Legfontosabb célunk általában a Nisshin Maru nevű bálnafeldolgozó hajó blokkolása. A stratégia persze folyamatosan változik, alkalmazkodunk kell ahhoz, amit a japán taktika megkíván. Az első kampányom során még menekültek a japán bálnaorvvadászok, ha felbukkantunk mögöttük, aztán a következő évben már rálőttek Paul Watson kapitányra, és az egyik Animal Planet-es operatőr csípőjét is eltalálták gránáttal. Később egyre agresszívabban támadtak ránk.
Hogyan képzeljünk el egy összeütközést a japán bálnavadászokkal?
2010 elején például keresztülgázoltak az Ady Gil trimaránunknon, hatfős legénység életét sodorva veszélybe. Az agressziójuk szerintem tavaly 2013. február 20-án tetőzött, amikor blokkoltuk az üzemanyag-szállítójukat két oldalról, és nem tudott a szigonyos hajó üzemanyaghoz jutni. Ekkor megtámadtak minket. Miközben villanógránátokat dobáltak a fedélzetünkre, a 120 méteres Nisshin Maru maga alá gyűrte a Steve Irwin hátulját, felbillentünk, el kellett hagynunk a konyhát, és készültünk a legrosszabbra. Az Antarktisz térségében nem ért volna oda időben a segítség, ha elsüllyesztenek bennünket.
2009-ben Az öböl (The Cove) című dokumentumfilm ráirányította a közvélemény figyelmét Japán legfontosabb bálnavadász településére, Taidzsira, ahol évente 2000 (országos szinten pedig 20000) delfint mészárolnak le a „drive hunting“ vagyis hajtóvadászat módszerrel. A Sea Seheperd nemcsak itt küzd a delfinek életéért, hanem Norvégiában is vagy a nemrég szintén nagy visszhangot keltett dán Feröer-szigeteken is. Előbbiek kereskedelmi céllal, családi vállalkozásban űzik a bálnavadászatot, és gyakorlatilag évtizedek óta nem fogyasztják a bálnatesteket, hanem Japánba exportálják azokat, ahogy az izlandiak is. A dán Feröer-szigeteken pedig 23 öbölben gyilkolják a hosszúszárnyú gömbölyűfejű-delfineket, az évszázadok óta fennálló grindadráp nevű hagyomány már évtizedek óta nem kereskedelmi célú: motorcsónakokkal öblökbe űzik a riadt állatokat, majd a férfiak és a fiúgyerekek éles kampókat akasztva az állatok szájába kihúzzák őket a partra, a gerincvelőjüket elvágva kibelezik őket, majd elégetik a holttesteket, mert az állatok szervezetében olyan magas a mérgező nehézfémtartalom, hogy a dán egyészségügyi miniszter betiltotta fogyasztásukat. Innen egy áldozat sem kerül ki élve.
Mennyire kiegyenlítettek ilyenkor az erőviszonyok?
Mi csak afféle Robin Hood-eszközöket vetünk be, bűzbombákat (rohadt vaj, elviselhetetlen bűzt okoz), festékpatronokat, illetve gyógyszerek bevonására használt anyagot (a bálnaorvvadászok fedélzetén ellehetetleníti a munkát, annyira csúszóssá teszi azt). Nem túl kiegyenlített a harc, de mi nem kockáztathatjuk meg, hogy beavatkozásunk nyomán megsebesüljön vagy meghaljon bárki az ellenség hajóján, mert azzal szimpátiát veszíthetnénk. Felszólításra nem használunk már köteleket sem, amivel lelassítottuk őket, és az említett repertoárt is egyre kevésbé használjuk, mert a japán illetékesek folyamatosan reklamáltak a holland hatóságoknál (holland zászló alatt hajózunk).
A japán orvvadászok a hajózási törvényeket is folyamatosan megsértik, a legutóbbi kampányunk során több éjszaka is támadtak, a veszélyes manőverek mellett hatalmas acélkábeleket vontattak előttünk, amikre ha ráfutottunk volna, tönkretették volna a propellerjeinket. Nekünk az is eredmény, ha a bálnák gyilkolása helyett minket támadnak, addig is megy az idő, fogy az üzemanyaguk, a tartalékaik, és fáradnak.
Mi volt a legfélelmetesebb élményed?
Ez 2009 decemberében két olyan naphoz kötődik, amikor az Antarktisz térségében úgy körbezárta a hajónkat a jég – ami sajnos nem jégosztályos típus –, hogy az elkeseredetten recsegett, és sem előre, sem hátra nem tudtunk menni. Ilyenkor döbben rá az ember, hogy minden viszonylagos, hogy az a szűk, fagyos kabin is mekkora kincs. Szerencsére a kapitány tapasztalata kisegített minket, és óráról órára, méterről méterre kikerültünk a jég fogságából. De volt olyan is, hogy egy hatalmas vihar alkalmával a konyhaszekrény szakadt ki a falból és repült közénk.
Milyen egy jó cetvédő önkéntes, van kiképzés?
A fegyelmezettség alapvető elvárás, de nem tanítanak minket különösképpen, úgy kell odaérkezni, hogy amit vállalsz, azt valóban teljesítsd. Nyilván a navigációt meg ehhez hasonló dolgokat megtanítják, de senkinek nem könyörögnek – már az önéletrajzod alapján nagyon elszántnak és alázatosnak kell lenned az ügy iránt. Hierarchia, szigorú szabályok, spártai fegyelem és nehéz körülmények vannak. Van olyan, hogy valaki érzi, hogy nem fog ez neki menni, van amikor a kapitány küld el valakit. Itt három hónapon keresztül koncentráltnak kell lenni, szabadnapok csak elvétve vannak.
Nőként nyilván még nehezebb is.
A legénység majdnem fele nő, alkalmanként azért sírás, kiborulás is előfordul. A kabinokban kb. 3 Celsius-fok van, szóval nehéz lelkileg és testileg is megfelelni, ráadásul én porckopással nem cipelek 15-20 kilónál többet, de van, aki 70 kilót is megemel nő létére. De minden helyzetben továbbvisz, hogy a saját életemnél is fontosabb a bálnák élete. Aki a saját személyiségét helyezi előtérbe, az sérülni fog, mert azt érzi, hogy csak egy test, aki elvégzi a munkát. Mindig tudni kell miért vagy ott, és soha nem szabad azt elfelejteni.
Paul Watson kapitány személye mennyiben járul hozzá egy kampány sikeréhez?
Hat az emberekre, a legutóbbi volt az első szezon, hogy nem volt a hajón velünk. Nagyon hiányzott, kedvelem, hatalmas karakter, humoros és jó fej. Ő volt a hadvezérünk, a stratéga, szerencsére mindig olyan első- és másodtisztjeink voltak, hogy neki soha nem kellett a hajó működését felügyelnie, koncentrálhatott a japánokra.
A napokban a hágai Nemzetközi Bíróság elrendelte, hogy Japán hagyjon fel az antarktiszi vizeken folytatott bálnavadászattal, megállapítva, hogy az a tokiói kormány álláspontjával ellentétben nem szolgál tudományos célokat. Mekkora eredménynek számít ez?
Várva várt, hatalmas eredmény, bár sejtem, hogy az átlagember úgy értelmezi, hogy ezennel vége van a világban a japán bálnavadászatnak. Japán továbbra is folytatni fogja a nyári hónapokban a Csendes-óceán északi részén a bálnavadászatot, kb. 260 csukabálna életét veszélyeztetve. Már bejelentették, hogy megkezdik egy új „kutatási“ program kidolgozását, mely körültekintőbben veszi figyelembe a törvényi szabályozásokat. Ezzel együtt is átütő győzelem, bizonyította állásfoglalásunkat, melyet az eddigi tíz antarktiszi bálnavédelmi misszió során közöltünk: a japán bálnavadászflotta nem folytat tudományos bálnavadászatot, hanem – megsértve a kereskedelmi bálnavadászatra vonatkozó 1986-os, nemzetközi moratóriumot – bálnaorvvadászatot folytat.
2010-ben az ausztrál kormány kezdeményezte az ENSZ legfőbb bírói szervénél, hogy vessen véget a tudomány leple alatt végzett, valójában kereskedelmi célú bálnavadászatnak a Déli-óceánon, és ehhez a perhez Új-Zéland is csatlakozott. Most, hogy megnyerték, ezzel nemhogy felelősséget, de kötelezettséget is vállaltak ennek a most már jogerős ítéletnek a betartására, amiből nem hátrálhatnak ki. Ez nem egy lépés. Ez egy komplett győzelem.
Fel tudnád vázolni a következő nagy célkitűzéseiteket?
Európai szinten két jelentős kampányunk lesz az idén, az egyik a Feröer-szigeteken, a delfinmészárlás ellen, a másik pedig a nagy európai összefogás a delfinrabszolgatartó-iparág ellen. Létezik egy nagyon hatékony német szervezet, a WDSF.de, akik ügyvédekből és jogászokból állnak, nagyon hasznos a munkájuk, mert évek óta kitartóan és profin egy projektre összpontosítanak. Az ő segítségükkel derült fény nemrég arra is, hogy a delfináriumokban fogva tartott delfinek honnan származnak, mert az Európai Unió területére nem kerülhet a japán Taidzsi melletti beűzéses delfinvadászatból származó példány. Évtizedekig a holland, harderwijki delfinárium volt az „elosztó“, illetve igény szerint ott módosították a delfinek papírjait. Jelenleg ukrán delfináriumok töltik be ezt a szerepet, innen vásárolta például a nürnbergi delfinárium is a delfineket, de feltehetően a román intézményben is vannak Taidzsiból származó egyedek. Bár ezt még hivatalos vizsgálat nem bizonyítja, mert nem járultak hozzá az állatok génvizsgálataihoz.
Az 1964-ben a Busch Corporation által alapított amerikai hálózat három szórakoztató komplexumból (Orlando, San Diego, San Antonio) áll, melyekben természetes közegükből kiszakított pingvinek, oroszlánfókák, delfinek és kardszárnyú delfinek zenés előadások keretein belül nevettetik meg az évente több százezres látogatottságot számláló közönséget. A parkokban minden megtalálható, egyebek közt víz alatti éttermek, hullámvasutak és állatkertek. A jelenleg átlag húszezer forintnak megfelelő belépők a Blackstone Group tulajdonában lévő Sea World Corporationnek több milliárd dolláros éves bevételt biztosítanak. A 2013-as Sundance-dijas Blackfish című dokumentumfilm Tilikumról, a Sea Worldben fogva tartott kardszárnyú delfinről szól, aki már három ember halálát okozta. A rendező-producer Gabriela Cowperthwaite megrázó felvételeken és elgondolkodtató interjúkon keresztül számol le a vidám delfinshow-k gondtalan hangulatával.
Gyakran érvelnek az emberek azzal, hogy azért van szükség delfináriumokra, mert csak ilyen helyeken találkozhatnak ők vagy gyerekeik ezekkel az élőlényekkel.
A dinoszauruszokat is szeretik és ismerik a gyerekek. A tiéd látott már egyet is? Nem kell ahhoz fogva tartani őket, hogy megszeressük őket. Amikor a delfinárium delfint vásárol, legalább 20 példányt vesz meg, amiből körülbelül 10 éli túl a szállítást, és 4-5 képes néhány évig vegetálni a tartályokban. Egy vadon élő kardszárnyú delfin átlagos életkora 30-50 év, de tudni 80-100 éves példányokról is. A szűk medencékben a folyamatos leépülést követően az átlagos élethosszuk 10 év.
Az ember iszonyatosan önző lény. Számtalanszor előfordul, hogy valaki egyetért a bálnavadászat elleni törekvéseinkkel de nem kérdőjelezik meg például a fókavadászat legitimitását. Tehát, ha ellenzed a delfinmészárlásokat, akkor a delfináriumok létjogosultságával kapcsolatban sem merülhet fel kérdés benned. Álszentek vagyunk. Én az állatkertek működésével – ott főleg a vadállatok és a főemlősök fogva tartásával – és a cirkusz létezésével sem értek egyet.
Mennyire változott az emberekhez való viszonyod, amióta ezt csinálod?
Szűntek meg barátságok, mert nem tudtak azzal azonosulni, hogy ezt a munkát végzem.
Miért, mit várnának el tőled?
A decens embert. Azt hiszem, többnyire azoknál buktam el, akik maguk sem boldogok. Számomra ez nem önmegvalósítás, hanem egész egyszerűen ez az, amit nem tudok elviselni, ez az, amit meg akarok szüntetni. Van az a mondás, hogy légy az a változás, amit látni szeretnél magad körül. Valakinek mindig el kell kezdenie változtatni.
Boldognak érzed magad?
Én erre tettem fel már az életemet, megtanultam örülni az apró dolgoknak. Ha egy egész napos harc után elmegyek aludni, akkor tudom, hogy nagyon rossz volt, de legalább aznap megvédtük a bálnákat. Tavaly 103 bálnát gyilkoltak meg a három hónap alatt, mi pedig 932 példányt mentettünk meg. Erre nagyon jó gondolni.