2013 májusáig több hónapot töltött a Nemzetközi Űrállomás (ISS) fedélzetén. Hogyan változott meg az élete a visszatérés óta? Sikerült hozzászokni a Földhöz újra?

Háromszor jártam az űrben: az első repülésem 1995-ben, a második 2001-ben a harmadik 2012–13-ban volt. Az újraalkalmazkodás minden alkalommal szükséges, de nem mindegy, mennyi időt töltöttünk az űrben. Minél több időt vagyunk ott, annál több idő kell ehhez, mivel a testünk változik.

A legnagyobb változás fiziológiai. Megváltozik az egyensúlyrendszered, a vérnyomásod, az izmaid, a csontjaid sűrűsége. A rehabilitációhoz fizikoterápiára van szükség. A harmadik, hosszú utamnál másfél év kellett, körülbelül mostanáig tartott, hogy minden újra normális legyen, hogy újra olyan sűrűségűek legyenek a csontjaim, mint az űrrepülésem előtt.

És van némi pszichológiai változás is, de nem túl sok, mivel az űrrepülés csak egy hosszú, többéves folyamat része. 21 éve vagyok űrhajós, és az időm nagy részében az otthonomtól távol szolgáltam, felkészültem, dolgoztam. Emiatt az űrutazás – akkor is, ha külső nézőpontból nagyon fontosnak tűnik – az én nézőpontomból csak az egyik dolog volt a nagyon sokból, amit az otthonomtól távol tettem. 

Szóval a visszaszokás legnagyobb része fizikai volt, és boldogan jelenthetem, hogy minden újra normális.

Egy éve jelent meg An Astronaut's Guide to Life on Earth című könyve, ami pár hete magyarul is olvasható. Ennek népszerűsítése mellett mivel foglalkozik most?

Tanítok, a University of Waterloon óraadó tanár vagyok, tanácsadó a kanadai Space Advisory Boardnál, ami a kanadai űrprogramot segít kidolgozni a kanadai űrügynökséggel és a kormánnyal közösen. Rengeteg előadást tartok rengeteg különböző témában, az egész világon. Ugyanúgy, mint amikor űrhajós voltam, csak most még többet. Az első könyvemből tévéshow készül az amerikai ABC-nél; velük dolgozom együtt, hogy a könyvből tévés tartalom legyen.

Zenélek is: sok számot írtam, egyet a fiammal, Evannel, többet a bátyámmal Dave-vel, és sokat magamtól. Aztán felvettem őket az űrben. Mióta visszatértem, több kapott szimfonikus kíséretet, ezeket egyre többször adjuk elő egy szimfonikus zenekarral. Van egy-egy koncertsorozatom is. Ez bőven elég, lefoglal.

A küldetése nem várt figyelmet kapott a közösségi médiában. Előre tervezte, vagy csak úgy jött?

Az elmúlt 21 évben a teljes élményemet, hogy milyen űrhajósnak lenni, mindig az elérhető legjobb technológiával osztottam meg a világgal. Több ezer iskolában beszéltem már személyesen, tartunk olyan órákat is, amikor Skype-on beszélünk egymással. Az egész világon tartok beszédeket, az ENSZ-től az általános iskolákig. Mindig úgy gondoltam, hogy az egyik felelősség, ami azzal jár, hogy űrhajós és ismert ember vagyok, az, hogy megosszam az élményeimet másokkal.

A harmadik űrutamon az internet és a közösségi média már sokkal elterjedtebb volt, mint az előző repüléseimnél, ezért választottuk ezt a médiumot. A Kanadai Űrügynökség már a repülés előtt pár évvel elkezdte kitalálni, hogyan lehetne a legtöbbet kihozni ebből: felvettek egy videóst, hogy videókat készítsek az űrben, aztán csináljunk belőle valamit a Youtube-ra. Nagyjából száz videót csináltam, amit több tízmillió ember látott. Ugyanígy tettünk a zenével is. És kifejezetten a közösségi médiával, például a Twitterrel: itt rengeteg tapasztalatot, képet osztottam meg. A fiam, Evan volt az, aki ezeket a twitteres bejegyzéseket terjesztette a közösségi média többi részén, hogy a világ lássa, amit csinálunk. Az egész eredménye hatalmas siker: több millió ember követte az űrrepülésemet a neten.

Milliók követték az útját, de könyve végén azt írta, ez mulandó. Mégis, még mindig népszerű. Mi lehet ennek az oka?

Azt hiszem, azért vagyok még mindig népszerű, mert továbbra is foglalkozom a dolgokkal, amik érdekelnek, és aztán megosztom ezek emberi oldalát másokkal. A közösségi média nagyon erőteljes, kétirányú csatorna, amit gyakran használnak rosszul. Ha ott valami érdekeset tudsz előadni, ha van egy vicces gondolatod vagy láttál valami gyönyörűt, valami szomorút, a lehetőség adott: azonnal meg lehet osztani, és azonnal válaszokat kapunk rá. Korábban ez csak nagyon szűk baráti körben volt lehetséges.

Ma már, ha látunk valami szépet, írunk valami érdekeset, mindenki a Földön, aki online, megkaphatja ezt az élményt. Folytatom az élményeim megosztását; a Twitteren már több mint egymillió ember követ. Nagyon örülök, hogy más emberek érdekesnek tartják, amit én.

Mit gondol az űrkutatás jövőjéről? Több robotos küldetés kell? Vagy több emberes?

Megjósolni a jövőt mindig kicsit kockázatos. De azt hiszem, nagyjából az fog folyatódni, ami eddig: kiküldünk robotokat, érzékelőket a veszélyes helyekre, hogy többet tudjunk meg róluk, aztán, ha már többet tudunk, és látjuk, hogy milyen ott, lassan embereket is küldünk oda. Ezt csináltuk az elmúlt ötven évben, mióta felküldtük a Szputnyikot.

14 évvel ezelőtt véglegesen elhagytuk a Földet, és elkezdtünk élni az űrállomáson. És nemcsak egy ország, hanem a világ 15 nemzete. 45 évnyi kísérletezés és gondolkodás után megépítettünk egy szerkezetet, a Nemzetközi Űrállomást, ahol folyamatosan élhetnek emberek. Ha meg kell jósolnom a jövőt, azt mondom: ez folytatódni fog. Továbbra is űreszközöket küldünk, a technológia fejlődik, ahogy egyre több embert tudunk életben tartani, az űrállomásról a Holdra fogunk költözni, aztán majd mehetünk tovább is. De mindig egyensúly lesz az emberi és a robotos felfedezés között, nincs közöttük verseny, ez a csak az emberi felfedezés megszokott mintája, ahogy ez mindig is volt.

Mi a szerepe ebben a magánűriparnak?

Ez egy természetes átmenet. Az űrrepülés mindig is kereskedelmi volt: magáncégek mindig építettek űrhardvereket, a Nemzetközi Űrállomásra is szerződéssel szállítottak, építettek részeket az űrsiklóban is. A nem emberes űrrepülés régóta magáncégekkel zajlik. Magáncégek más magáncégeket bíznak meg, hogy fellőjenek egy rakétát, pályára helyezzenek egy műholdat.

Az emberes űrrepülésben, ahol a cél, hogy egy cég vagy egy egyén is lehessen a vásárló, még nem történt meg ez az átmenet. Az oroszok már eladtak néhány helyet olyan embereknek, akik legalább olyan gazdagok, mint egy kisebb ország. Csak pár ember dolgozik azon, hogy egy átlagember is tudjon űrrepülni.

De ez csak a természetes evolúció. Megtörtént a hajózásban is: az Atlanti-óceán átszelése egy luxus-óceánjárón eredetileg nem volt elérhető az átlagnak, a gazdagokat célozta. Egészen addig, amíg nem vált biztonságosabbá és egyszerűbbé. Ugyanez a repülésben: eredetileg csak a leggazdagabbak kiváltsága volt, de ma már bárki repülhet, gazdaságos lett. A technológia jobb lesz, a dolog biztonságosabb, így az ár alacsonyabb.

Ezt valakinek meg kell csinálnia az űrrepülésben is.  A folyamat vezéralakja Richard Branson (a Virgin Galactic tulajdonosa). A néhány héttel ezelőtti balesetből azonban egyértelműen látszik: ez még mindig nehezen megy.

A Virgin Galactic tragédiája tehát egy folyamat eredménye, nem azért következett be, mert a magánűrcégeknek alacsonyabb sztenderdjeik lennének.

Nem. Mielőtt űrhajós lettem, berepülőpilóta voltam. Minden évben elvesztettem egy jó barátomat. Ők az amerikai és a kanadai kormánynak dolgoztak. Ez egy veszélyes dolog: eszközök tesztelése, a határok feszegetése. A veszély nem osztható szét magán- vagy állami cégekre, egyszerűen csak veszély.

Gondoljunk bele: hány ezren haltak bele a repülőgép-balesetekbe, magán- és kormányzati próbálkozásokba, mielőtt rájöttünk, hogyan kell biztonságosan megépíteni egy repülőt. Ráadásul a repülők még mindig lezuhannak néha, megölve a pilótákat, sőt az utasokat is. A repülés még mindig nem teljesen veszélytelen.

A Virgin Galactic pilótái berepülőpilóták, akik nagyon keményen dolgoznak azon, hogy ne haljanak meg. Hogy minél előbb elindulhasson a kereskedelmi űrrepülés.

Ha már a veszélyekről volt szó: mi a legnagyobb kihívás most az űrkutatásban?

A hajtóművek. A tolóerő létrehozása – ez most a legnagyobb korlátozás. Ahogy a repülésben is ez volt negyven évvel ezelőtt; a hajtóművek nagyon megbízhatatlanok voltak. Amikor Lindbergh megpróbálta átrepülni az Atlanti-óceánt a húszas években, várnia kellett, amíg kifejlesztették azt a hajtóművet, ami már megbízható annyira, hogy végig kitartson az óceán felett. Ez egy negyedszázadig tartott az első repüléstől számítva.

Hosszú ideig tartott, pedig ez még igazán egyszerű. Ugyanebben a csónakban evezünk most az űrkutatással, ami nagyon korlátozott a hajtóműveink miatt. Alapjaiban véve még mindig ugyanazt a dizájnt használjuk, mint a hatvanas években. Finomítottuk, de lényegében nem változtattunk semmit rajta. A következő géniuszra várunk, aki megcsinálja ugyanazt, mint amikor propellerekről sugárhajtóművekre váltottunk. Ez még várat magára, de kell ahhoz, hogy az űrutazás biztonságosabb és olcsóbb legyen. Nem tudni, meddig kell várni erre, de egyszer meg fogjuk tenni. A fejlesztést azonban nem tudjuk erőltetni. Engedni kell, és várni, hogy megtörténjen.

Mit tanulhatunk a Nemzetközi Űrállomástól? Nem lenne jobb újra a Holdra menni?

Ha az űrállomáson bármikor bármi probléma adódik, be tudunk ugrani a Szojuzba, és elhagyhatjuk, így nem halunk meg. Ha elhagyjuk a Föld körüli pályát, a biztonság szintje hatalmasat csökken.

Az űrállomáson, mivel szinte nincs gravitáció, rengeteg olyan kísérletet lehet elvégezni, ami lehetetlen a Földön vagy a Holdon. Az ISS egy abszolút egyedülálló laboratórium, ami már 13 éve működik. A folyadékok fizikájának alapjait, a lángok terjedését, az emberi fiziológiát, nanotechnológiát és még rengeteg más dolgot kutatnak ott. Ezeket a kísérleteket nem lehet elvégezni a Földön, mivel mások a körülmények. Kiváló platform a világegyetem megfigyeléséhez is, mert nincs útban az atmoszféra. És a Föld vizsgálatához is, amit 1 óra 42 percenként kerül meg. 

Végül: mielőtt kijjebb hajózunk a Naprendszerben, mindent le kell tesztelnünk. Hogyan csináljunk meg egy vécét, egy zárt környezeti rendszert, hogyan termeljünk áramot, kommunikáljunk, hol tároljuk az élelmiszert. Ezeket a problémákat mind meg kell oldani valahol. Az ISS egy hatalmas tesztkörnyezet mindehhez.

Egyszer feltöltött egy képet Budapestről, amit a rokonainak címzett. Hogyan kötődik a magyarokhoz?

A fiam felesége magyar, a családja Budapesten él. A feleségem nagymamája is magyar, így a feleségem negyedrészt magyar. A gyerekeimben tehát magyar vér is folyik. Vér és választás is, hogy részben magyarok vagyunk.

Tervezi, hogy Magyarországra látogat?

Igen. De már voltam is, amikor a fiam megházasodott egy gyönyörű budapesti helyen. Átutaztuk az országon. És persze több ezerszer átrepültem felette. Nem tudom, mikor megyek legközelebb, de szeretnék. Egyszerre élünk hatalmas és kis világban, de menni fogok, amint lehetőségem lesz rá.