A WWF jelentése, a Living Blue Planet az eddigi legnagyobb léptékű kutatás a tenger élővilágáról. Ebből kiderül, hogy a vizekre nehezedő nyomás fenntarthatatlan: ha semmi sem változik, környezeti katasztrófákra és éhínségekre számíthatunk. 1970 óta a felére csökkent a tengeri emlősök, madarak, halak és hüllők egyedszáma, és a szardínia-, tonhal- és makrélapopulációk mérete 74 is százalékkal esett vissza. A túlhalászás, a klímaváltozás és az óceánok elsavasodása tovább rontja az amúgy is elkeserítő helyzetet.
A World Wildlife Fund (WWF) és a Zoological Society of London közös jelentése, a Living Blue Planet riasztó jövőképet fest a tengeri élővilág pusztulásáról. A kutatók azt vizsgálták, hogyan alakult több mint 1200 faj sorsa az elmúlt 45 évben. Azt tudták, hogy rossz a helyzet, de őket is meglepte, hogy mennyire. A teljes állomány egyedszáma a felére csökkent, a táplálékként fogyasztott fajok közül pedig nem egy sodródott a kihalás szélére.
A WWF szakértői szerint egyes fajok eltűnése az élelmiszer-biztonságot is veszélyeztetheti, hacsak a döntéshozók nem tesznek valamit a környezetpusztítás és a túlhalászat ellen.
Katasztrofális a helyzet. Elpusztítjuk a létfontosságú táplálékforrásokat és az óceánok ökológiáját.
– kommentálta a jelentést Louise Heaps, a WWF UK vezető tanácsadója.
Heaps nem túloz, és nem is próbálja tagadni, hogy a tengerek az emberi tevékenység miatt ürülnek ki. Sokatmondó, hogy a halállomány a táplálékként fogyasztott példányok körében pusztul a leggyorsabban. A tonhalak és makrélák aránya 75 százalékkal csökkent a vizekben, az Ázsia-szerte luxuscsemegeként fogyasztott tengeri uborka pedig szinte teljesen eltűnt a Galápagos környékéről és a Vörös-tengerből.
Az elmúlt években a tonhalpusztulás leginkább a kékfarkú tonhalakat érintette; a faj mára a kihalás szélére sodródott. A sárga úszójú tonhal (Thunnus alalunga) vagy a hosszúúszójú tonhal (Thunnus alalunga) viszont még mindig népszerű fogások. Ezek a fajok jobban alkalmazkodtak a megváltozott körülményekhez, de ha helyettesítő termék lesz belőlük az éttermekben, ők sem számíthatnak sok jóra. Csak a csíkoshasú tonhal (Katsuwonus pelamis) túlélési esélyei nem romlottak; Heaps szerint a faj meglepően ellenálló a környezeti hatásokkal szemben. Ugyanakkor a brit vizekben előforduló kérgesteknősök populációja az összeomlás szélén áll.
Az emberi tevékenység súlyosan károsította az óceánt, mivel gyorsabb ütemben fogják ki a halakat, mint ahogy reprodukálódni tudnának, és eközben az ívóhelyeiket is elpusztítják.
– mondta Marco Lambertini, a WWF International vezetője a BBC-nek.
Alapvetően nem a halászattal van probléma, hanem a mértékével: az állatok egyszerűen nem tudnak annyit szaporodni, hogy jusson belőlük a vizekbe és a tányérra is. A helyzetet tovább rontja, hogy a környezetszennyezés miatt rohamos mértékben pusztul a tengerifű, illetve az apályos és mocsaras területeken növő mangrove. Egyes fajok szaporodóhelyein ezek alkotják a természetes növényzetet, és ha eltűnnek, nem lesz utánpótlás.
Nem a halak libidójával van a baj; mit tehetnének, ha nincs hol és kivel szaporodni? Magának talán lenne kedve egy szeméttelepen párzani és gyereket nevelni? Mert a halak, fókák, madarak és hüllők néha pont így érezhetik magukat. A tengerekbe dobált rengeteg szemét, elsősorban a műanyag felhalmozódik a halak és madarak emésztőrendszerében; a CSIRO jelentése szerint
A környezetszennyezés nemcsak hulladékokat juttat a tengerbe: legalább ilyen aggasztó probléma az óceánok elsavasodása is. A nyolcvanas években még nem volt egyértelmű, hogy ez gondot okozhat: akkor úgy hitték, hogy az óceánok légtisztítóként fognak működni.
De nem így történt.
Az elsavasodás mértéke rémisztő, a helyzet kilátástalannak tűnik. A 80-as években azt tanították, hogy a légszennyezésre a hígítás lehet a megoldás, de ez azt sugallja, hogy az óceánok végtelen mennyiségben nyelhetik el a légszennyezést. De ez nem igaz. Most értünk el a teljesítőképességük határára.
Az elsavasodás oka, hogy a légkörbe került szén-dioxidot az óceánok csakugyan felszívják, de minél magasabb a légköri szén-dioxid-koncentráció, annál több jut belőle az óceánokba is. A szén-dioxid és a víz viszont szénsavvá egyesül; a környezetpusztulás – kis túlzással – langyos szódában párolja meg a halakat.
A valós helyzet azért nem ennyire horrorfilmszerű, de tény, hogy sok faj számára az óceánok felmelegedése a pusztulást jelentheti. Vannak fajok, amik kibírják a 3 Celsius-fokos vízhőmérséklet-emelkedést is – a bohóchalakra például jó hatással volt: melegebb vízben nagyobbra nőnek –, de az élőlények többsége ilyenkor inkább az alacsonyabb szélességi fokok felé veszi az irányt. És ezzel máris felborul az óceánok ökoszisztémája: azok a fajok, amik korábban a hidegebb éghajlatra költözött fajokkal táplálkoztak, éhen fognak halni. Hacsak nem szoknak át valami másra – de lássuk be, nem minden élőlény vált olyan rugalmassággal egy másik táplálékfélére, mint mondjuk a pandák.
A halaknak, ha korlátozottan is, de van lehetőségük elmenekülni, de a korallzátonyok helyben várhatják az utolsó ítélet napját. Már nem kell sokáig: Heaps azt mondta, ha nem változik a helyzet, az elsavasodó óceánok 2050-re elpusztítják a világ összes korallzátonyát, és akkor tényleg beüt az ökológiai katasztrófa.
A korallzátonyokat nem véletlenül nevezik az óceánok esőerdőinek: csak az ausztráliai Nagy-korallzátonyon 1500 különböző faj él. A zátonyon több nemzeti parkot is kialakítottak: a terület biológiai sokszínűsége szinte páratlan a bolygón. Ha viszont eltűnik a zátony, az őshonos fajokra pusztulás vár. És mivel a korallzátony védi Ausztrália északkeleti partszakaszát a Csendes-óceán ciklonjaitól, lehetséges, hogy harminc év múlva a finom hullámverést méteres árhullámok válthatják fel, és Townsville lehet az új Velence.
Főleg, hogy vannak, akik a rengeteg eszükkel épp itt akarnak szenet bányászni.
Heaps szerint az elsavasodás nemcsak a zátonyokra jelent közvetlen veszélyt, hanem egyes élőlényekre is. Vannak például kagylófélék, amiknek nagy szükségük lenne a tengervízből kivonható kalciumra, mivel ez teszi erősebbé a páncéljukat, illetve segíti a belső szerveik fejlődését. Az már ma is kimutatható, hogy a tengerek elsavasodása ennek már most keresztbe tesz, és ez a Déli-sarkvidéktől az Egyesült Államok nyugati partjáig érezteti a hatását.
A túlhalászat globális probléma, de a Csendes-óceánon különösen aggasztó a helyzet. A kínai, japán és koreai halászflották a világ legnagyobbjai közé tartoznak: több hajójuk és nagyobb halászati kapacitásuk van, mint egész Európának együttvéve. A kínai halászok ráadásul előszeretettel hajóznak ismeretlen vizekre a zsákmányért, ami további fajokat veszélyeztet. A cápákkal szembeni kegyetlen bánásmód (az állatot visszadobják a tengerbe megdögleni, miután levágták az uszonyait, hogy levest főzzenek belőle) nem új gyakorlat, de mostanra jutottunk el odáig, hogy emiatt
Heaps szerint a helyzet nem reménytelen, de azonnali lépésekre van szükség. A túlhalászat megfelelő törvényi szabályozással visszaszorítható; elég az Északi-tenger tőkehal-állományának felszaporítására gondolni. Ehhez viszont arra is szükség van, hogy a kormányok a fenntartható fejlődéssel összeegyeztethető döntéseket hozzanak, akár az ENSZ közreműködésével. (Észszerű javaslat, leszámítva, hogy az ENSZ, hiába nemzetek fölött álló szervezet, gyenge az érdekérvényesítő képessége; a csodatevő aranyhal megmentését se lehetne rájuk bízni.)
A minőségbiztosítási rendszer bevezetése jobb ötletnek tűnik. Heaps arra biztat mindenkit, hogy csak olyan halat egyenek, aminek a forgalmazását a Marine Stewardship Council (MSC) is jóváhagyta. A szervezet a halászattal foglalkozó cégek ellenőrzésével foglalkozik, ügyelve rá, hogy betartsák a környezetvédelmi előírásokat, cserébe viszont igazolást adnak róla, hogy fenntartható forrásból származó halfélékkel kereskednek.
Heaps úgy látja, a szakértőkből és döntéshozókból álló munkacsoportok sokat segíthetnek. Egy olyan ülés, amin halászok és politikusok is részt vesznek, segíthet abban, hogy a döntéshozók olyan emberektől kapjanak szakmai információkat, akik már láttak élő halat, a halászok pedig láthatják, hogy miben segíthet nekik a jó kormányzat.
Lambertini szerint a túlpörgetett halászat nemcsak a tenger élővilágát károsítja, de egész országokat is tönkretehet: egyes nemzeteknél a halhús az elsődleges táplálékforrás, ha nem éppen az egész gazdaság motorja. A túlhalászat, a tengeri élőhelyek pusztulása és a klímaváltozás együttese az egész emberiségnek nagy csapás lesz, de a legkeményebben azokat fogja sújtani, akik a leginkább függnek a tengertől, és nincs más jövedelemforrásuk.
Magyarországnak nincs tengere, az édesvízi halászatunk is kimutathatatlan mértékű, és egész Európában csak Montenegróban esznek nálunk kevesebb halat. Ez a válság minket kevéssé fog érinteni. De ne lepődjenek meg, ha pár éven belül a szardíniakonzerv drágább lesz a heroinnál.