Folyékony, de sós víz van a Marson, nagyjából így foglalható össze az a legújabb eredmény, melyet a Nature Geoscience nevű szaklapban tettek közzé a kutatók, és amelyet a NASA csak mint "komoly eredményt" harangozott be pár napja.
Az nem újdonság, hogy a Marson van víz, víz egy csomó helyen van, talán a Holdon is. A kérdés az volt, hogy vajon olyan formában van-e víz bárhol máshol a Naprendszerben, hogy azt az emberiség valahogy ki is tudja használni. A több kilométer mély jég vagy kőzetréteg alatt rejtőző óceánok nem sokat segítenek, sem az, ha a felszíni homok apró szemcséihez ragadt, még apróbb vízmolekulák jelentik a vizet valahol. A NASA kutatói most azonban ennél sokkal komolyabb dologra találhattak bizonyítékot: úgy tűnik, hogy a Mars felszínén korábban már észrevett, a marsi felmelegedéskor megjelenő sötét foltok azért keletkeznek, mert víz kerül oda.
A marsi lejtőkön megjelenő víz sem teljesen új dolog, a Mars Reconaissance Orbiter nevű űrszonda a 2006-os pályára állás óta többször is talált olyan jeleket, amelyekből ezekre lehetett következtetni. Folyékony vízről szóló elképzelések már 4 évvel ezelőtt is jelentek meg, ezek szintén a marsi tavasz és nyár idején rendszeresen megjelenő, a homokon folyó vízre emlékeztető foltokra alapoztak, melyek a hidegebb évszak beköszöntével el is tűntek a képekről.
A baj csak az volt, hogy a Mars alacsony nyomású légköre és időjárása nagyon kedvezőtlenek a folyékony víz képződésének vagy épp megmaradásának. A talajhőmérséklet például nem nagyon emelkedik a vízjég olvadáspontja fölé. A mostani kutatás ezt is megoldhatta.
Lujendra Ojha, a kutatás vezetője már 2011-ben is arra gyanakodott, hogy a talajban található kémiai anyagok, sók egyszerűen jó fagyállók, melyek olyan mennyiségben oldódnak bele a környező vízbe, hogy az jóval hidegebb időben is folyékonnyá válik, mint azt amúgy gondolnánk.
A foltok környezetének spektroszkópiai elemzéséből kiderült, hogy a Mars négy különböző pontján vizsgált területek valóban magnézium-perklorátban, magnézium-klorátban és nátrium-perklorátban gazdag területek. A folyamat valószínűleg abból áll, hogy a felszínhez nagyon közeli kőzetrétegekben fagyott állapotban lévő, de sós víz mínusz 23 Celsius-foknál melegebb hőmérsékleten megolvadt, a gravitációnak engedve áramlani kezd lefelé. A víz nem a felszínen folyik ugyan, de elég közel ahhoz, hogy a nedvesség a felszínre is kijusson: ez az, ami sötét foltok képében jelenik meg a lejtők és kráterek oldalán, illetve a marsi tavasz és nyár idején készített képeken.
Arra a kérdésre azonban, hogy vajon honnan jön a víz, egyelőre nincs igazi válasz. Az egyik lehetőség, hogy a talaj sótartalma köti meg valahogy a légkör nedvességét, és ezt a feltevést a Curiosity Mars-járó adatai is alátámaszthatják. Egy másik feltevés szerint esetleg más jellegű vízforrások lehetnek a közelben, de ez kevéssé valószínű, hiszen a nedves foltok általában egy-egy geológiai képződmény tetejéről indulnak.
Lakatlan helyen sós víznek még nem örültek így, az biztos, de azért egy pillanatra húzzuk be a kéziféket, és kezeljük a bejelentést a kellő távolságtartással. Egyrészt a tanulmány (ahogy a címe is mutatja) a víz látható nyomait véli felfedezni, vagyis amíg oda nem megy valamelyik Mars-járó, és mintavétellel nem igazolja, hogy valóban az történik, amit a NASA ma bejelentett, addig ez csak egy nagyon valószínű feltevés, semmint tény.
Az, hogy vizet, még ha annak egy igen barátságtalan, sókkal teli, fagyálló változatát találták a Marson, azt is valószínűbbé teszi, hogy mikrobiológiai szövegkörnyezetben értelmezhető élet lehet valahol a Mars felszíni talajrétegeiben. Az, hogy ez milyen élet, milyen organizmusok élnek túl milyen körülmények között, az űrkutatás egyik alapkérdése volt eddig is, most főleg az változott, hogy a Szaturnusz holdjai mellett a jóval közelebbi Mars is célpontja lehet az ilyen kutatásoknak. Azt talán ki lehet mondani, hogy ha valaha is volt élet a Marson, majdnem biztos, hogy annak egy kifejezetten ellenálló tagja talán fent tudott maradni máig is ebben a hideg-meleg váltakozásban, pont úgy, ahogy találtak már extrém régen jégbe fagyott vírust és más organizmust a Földön is.
A sós víz nem olyan jó, mint az édes, de azért nem is feltétlenül biológiai zsákutca, a neve ellenére a Holt-tengerben is élnek dolgok, bár tény, hogy emberi fogyasztásra alkalmatlan mennyiségű só van benne. Egyes vélemények szerint könnyen lehet, hogy a marsi sós víz túlságosan sós ahhoz, hogy bármi megéljen benne.
Bolygókutató szakemberek szerint azonban nagyon fontos rögzíteni, hogy
A Mars 2020 nevű Mars-járó a jelenlegi tervek szerint például nem rendelkezik olyan műszerrel, ami erre képes lenne, de még ha lenne is neki van-e-élet-a-sós-vízben-o-métere, akkor sem lehetne odaküldeni valamelyik nedvesnek tűnő lejtőhöz, hogy mintát vegyen belőle. Már csak azért sem, mert az ilyesmit tiltják az űrkutatás szabályai. Évtizedekkel ezelőtt megalkotott, szigorú rendelkezésekbe ütközne az, hogy egy földi mikrobákkal szennyezett tárgyat küldjünk oda, ahol a földönkívüli életet sejtjük. Lehet olyan szondát alkotni, ami kivételesen tiszta körülmények között készül, amit steril termekben raknak össze, de a Mars 2020 nem ilyen.
Ez az eredmény azonban kiválóan jelzi, hogy működik a tudomány, és hogy van értelme, hogy így működjön. Pár éve egy akkor még tulajdonképpen egyszerű egyetemista kiszúrt valamit pár marsi fotón. A felállított hipotézist most sikerült alátámasztani, ami elég jó részeredmény lehet arra, hogy a kutatások (mostantól jóval komolyabb szinten) tovább folytatódjanak, sőt talán új irányokba induljanak el. Ha a marsi lejtők vizes foltjairól esetleg bebizonyosodik, hogy jelentőségük kimerül abban, hogy megmutatták, a Mars nem az a száraz porfészek, aminek eddig hittük, maga a tanulmány nagy lökést adhat a további vízforrások kutatásának, illetve a más jellegű, jövőbeni projektek tervezésekor is figyelembe vehetik az eredményeket a kutatók.