Tegyük fel, hogy penge vagyok kolbásztöltésben, műbelem van egy életre, csak az a baj, hogy egy kicsit furcsán működik itt a biznisz. A multi árulja a cuccom, de fizetni nem akar, miközben költsége alig van, a profitja viszont 40 százalék. Közben tőle veszem az alapanyagot, de csak csomagban adja: a paprikához meg kell vennem az ülőgarnitúrát meg a hajlakkot is, brutális áron. Ha nagy a zúgolódás, azt mondja, lehet máshogy is, de akkor a termelő fizessen egy vagyont azért, hogy árulják a portékáját. Na, így működik most a tudomány.
Ha kíváncsi vagyok, hol tart ma a világ, és a Szabadon Ébredők helyett a tudomány környékéről szeretnék tájékozódni, két értelmes lehetőségem van: mehetek könyvtárba, vagy kereshetek az interneten az illegális tartalmak között.
Én többnyire az utóbbival kezdem: a Library Genesisen az engem érdeklő könyvekből háromból egyet biztos megtalálok full texttel, folyóiratcikket meg alapból a Sci-Hubon nézek. Ez az az oldal, amit egy kazah lány hozott létre, hogy oda kalózkodja mindazt a tengernyi tudományos tartalmat, amihez máskülönben sokan nem férnének hozzá.
A Sci-Hubot egy New York-i bíróság a kiadók keresete alapján tavaly lelőtte, aztán az oldal egy másik doménen újraindult, miközben a kutatók nagy része csendesen szurkol, hogy megmaradjanak az ilyen lehetőségek. Az exponenciálisan növekvő mennyiségű kutatási eredmény javához sokan csak így tudnak hozzáférni, pedig az információ a tudósnak olyan nélkülözhetetlen munkaeszköze, mint másnak a szalonna.
A fő probléma, hogy legális csatornákon keresztül csak irreálisan drágán lehet megvásárolni a nagy nemzetközi tudományos orgánumok jelentős részét. Ezen akar változtatni az Európai Unió: a terv szerint 2020-tól minden olyan kutatás eredményét, amiben EU-s pénz van, ingyenesen hozzáférhetővé kell tenni mindenkinek. Az elhatározás mindenképpen pozitív, de ez nem lesz egyszerű menet, és a részletek, melyekben az ördög köztudomásúlag lakozik, még nem dőltek el. Az ellenérdekelt játékosok pedig nagyon komoly erővel rendelkeznek: ők a világ legnagyobb kereskedelmi kiadói.
A tudományos folyóiratok előfizetési díjai ma már olyan magasak, hogy még a világ leggazdagabb egyeteme, a Harvard sem bírja; ők már azzal fenyegetőztek, hogy lemondják a legnagyobb kiadó, a holland Elsevier csomagját. Szegényebb vidékeken, mint nálunk is, még rosszabb a helyzet: itt, ha megveszik a nagy folyóiratcsomagokat, nem marad pénzük másra, például új könyvekre – egy ok, amiért nem feltétlenül a könyvtárban kezdem a kutakodást.
Évről évre súlyos probléma, hogy változatlan költségvetés mellett hogyan tudjuk a nemzetközi folyóiratok hozzáférését biztosítani
– mondta ezt firtató kérdésünkre Lovász László, az MTA elnöke is.
A nagy kiadók országonként állapodnak meg arról, hogy mennyiért adják a folyóiratokhoz az elektronikus hozzáférést. Magyarország esetében ez úgy évi hárommilliárd forint, ennyibe kerül, hogy az EISZ nevű rendszer keretében intézeti gépekről el lehet érni online a nagy nemzetközi folyóiratokat. A pénz nagyjából fele jut az Elseviernek, de a holland kiadó így is nagyon elégedetlen: információink szerint más, hasonló méretű és helyzetű országokat még többre húznak le.
Az Elsevier profitrátája egészen elképesztő, 35-40 százalék. Ez az óriási haszonkulcs csak úgy lehetséges, hogy a tudományos publikációk piacán nincs igazi verseny. A meghatározó folyóiratok egyre inkább a nagy nemzetközi kiadóknál vannak, és a nagy koncentrációs bumm miatt (a Springer például a közelmúltban vásárolta fel a MacMillant), egyre kevesebb kézben. Mivel a tudomány egyik alapszabálya szerint egy tanulmány csak egyszer jelenhet meg, annak, aki naprakész akar lenni, elvileg az összes, az adott tudományterületen megjelenő komolyabb kiadványra elő kell fizetnie. Mivel így mindent meg kell venni, a nagy kereskedelmi kiadók, Holl András, az MTA Könyvtár és Információs Központ főigazgató-helyettese szavaival,
gyakorlatilag annyit kérnek a lapjaikért, amennyit nem szégyellnek.
Ráadásul csomagban adják őket, így pedig a fontos periodikák mellett a könyvtáraknak sok olyat is meg kell venniük, amik önmagukban kevésbé érdekesek.
„A nemzetközi folyóirat-kiadók kereskedelmi politikája a profitmaximalizációra törekszik. Ez természetesen rendben van a versenyszféra résztvevőinél, de olyan gyorsan változó körülmények között, amit a kutatóbázis növekedése és az internet térhódítása jellemez, egyaránt árt a kutatásnak és hosszabb távon a tudományos információközlésnek is” – írta az Index kérdésére Lovász László, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke.
Az egyik oldalon vannak a nagy kiadók, a másikon pedig mindenki más: a kutatók, a kutatóintézetek, a könyvtárak, a tudomány finanszírozói mind ellenérdekeltek. Miközben a folyóiratok elvileg a tudományos információáramlás kulcsfontosságú szereplői, a mostani, oligarchisztikus kiadói piac bénítólag hat, gátolja az egyébként is nagyon drága tudományhoz való hozzáférést.
Itt nem egyszerűen arról van szó, hogy a kutatók piacellenesek, vagy hogy mondjuk nem értenék a tudásgazdaság működését. A folyóirat-kiadók a kritikák szerint keveset tesznek hozzá a publikációkhoz. Miközben ma 3-4 ezer dollárért számolnak el egy cikket, a kiadás fizikai költségeire (szöveggondozás, tördelés, nyomtatás, terjesztés, ilyesmi) cikkenként átlagosan maximum 500 dollárral érdemes kalkulálni, ez a kiadó saját költsége. A költségekbe itt nem számoltuk bele a legfontosabbat, azt, ami miatt a nagy folyóiratok minden ellenérdekeltség ellenére dominánsak tudnak maradni. Ez a brand: azt kell megfizetni, hogy egy nagy presztízsű kiadványban jelenik meg az ember. Messze nem csak hiúsági kérdésről van szó: a tudományos rangsor és ezzel a pályázati esélyek leginkább az impakt faktoron múlnak: azon, hogy hol jelennek meg, és hányan hivatkoznak az ember cikkeire. A fontos folyóiratok abból élnek, hogy a tudományos karrier miatt megkerülhetetlenek.
Van még egy ezzel összefüggő fontos szempont: elvileg a folyóiratok szigorú szerkesztési szabályai jelentik a tudományos minőség garanciáját. Ami komoly helyen jelenik meg, valószínűleg komoly munka. A közlésre való elfogadás fontos szelekciós mechanizmus, ami annak ellenére is segít tájékozódni a tudományos túltermelés kakofóniájában, ha éppen az elmúlt időszakban kiderült, hogy több olyan, csúcslapokba bekerült cikk is átcsúszott a rendszeren, amelyekkel súlyos problémák voltak: a Nature őssejtkutatós botránya után egy kutató öngyilkos lett, a reprodukálhatatlan pszichológiai kísérletek pedig általában is súlyos módszertani problémákat hoztak felszínre. Ezek miatt ugyan egyre hangsúlyosabb kérdés, hogy valami nem működik jól a „publish or perish” parancsa által meghatározott rendszerben, a folyóiratok azonban egyelőre pótolhatatlannak tűnnek. A kiadók ezt használják ki kíméletlenül.
A minőség-ellenőrzés azonban a kiadónak nem kerül semmibe, a peer review-t az erre felkért kutatók ingyen és bérmentve végzik el. Közben a publikációk jogai is a kiadóhoz kerülnek. Miközben a szerzők abban lennének érdekeltek, hogy minél több olvasóhoz jussanak el az eredményeik, a folyóiratok ára miatt ez nem lehetséges.
Nem csoda, hogy egyre többen keresnek alternatív terjesztési megoldásokat. A fő trend az open access (OA), az, hogy a tudományos publikációk ingyenesen elérhetők legyenek az olvasóknak. A kezdetben szubkulturális, inkább a tudomány undergrondjához tartozó kísérletek fokozatosan meghódították a mainstream tudományt. Az élettudományokban például a PLOS ONE vagy a BioMed Central rövid idő alatt felépítették a saját presztízsüket, a nyomukban naponta jönnek létre újabb és újabb OA-folyóiratok, látszólag megoldva az egész problémakört.
A gyakorlat azonban kicsit más. „Most, hogy a tudományos világ közvéleményében az egyértelmű többség már az open access mellett van, a kiadók elkezdték felvásárolni a kis start-up open access folyóiratokat” – meséli Holl András. A kiadók olyan OA-konstrukciókat promotálnak, amelyek továbbra is biztosítják a saját hasznukat. Leginkább az úgynevezett arany OA-t favorizálják, aminek a lényege, hogy a szerző publikálási díjat fizet az újságnak cserébe azért, hogy a cikke szabadon hozzáférhető legyen. Az utóbbi időben kicsit megszaladtak a nullák: míg a publikálási díjak kezdetben megfizethetők voltak egy nyugati világban dolgozó kutatónak, a nagy multik itt is emelik a díjat. Egy hibrid lapban (ezek olyan előfizetős folyóiratok, amelyekben extra pénzért a szerző ingyenesen elérhetővé teheti a saját cikkét; a kiadók ezt a formátumot nagyon kedvelik, mert a szerzőtől és az előfizetőktől is kapnak pénzt, kétszer sápolva ugyanazért) átlagosan 3-4 ezer dollár a publikálási díj. Mérjük ezt a kiadó 500 dolláros becsült önköltségéhez.
Ez akkora összeg, amit a kutató saját maga nem tud kitermelni, így az végső soron a kutatás finanszírozóját terheli. Az utóbbi években ezt a díjat egyre inkább előre beépítik a kutatási költségvetésbe, az része a megpályázott összegnek. Ez a szerzőnek jó, mert így pántlikázott közpénzekből tudja kifizetni a kiadót, értelemszerűen a pénzénél lévő kiadónak is jó, az adófizetőknek és a tudományos rendszer egészének azonban kifejezetten rossz: a források jelentős része így továbbra is olyan piaci szereplőknek megy, akik nem tesznek hozzá sokat a tudomány minőségéhez.
Ha az EU Amerikához hasonlóan (ott is napirenden van egy hasonló célú törvényjavaslat) tényleg előírja, hogy 2020-tól minden uniós forrásból megvalósított kutatásnak open accessnek kell lennie (és még a kutatási adatokat is szabadon hozzáférhetővé tennék, ez az „open data”), az egyértelműen pozitív irány, de a megvalósítás még odébb van: egyelőre csak politikai elhatározás van, jogi szabályozás nincs, a 2020-as céldátumot pedig sokan irreálisnak tartják. De a fő kérdés, hogy ez mennyire fenyegeti majd a kiadók extrém profitját. Ez attól is függ majd, hogy az EU milyen OA-formátumot fog előnyben részesíteni. A kiadóknak jó arany OA-val szemben a zöld OA a legtöbb tudományágban kedvezőbb lenne: ez arról szó, hogy a szerző ingyenesen felteheti a cikkét a netre, a kiadó csak a nyomtatott vagy a saját honlapján megjelenő, szebben formázott cikkek után szed előfizetői díjat. Most még nem dőlt el, hogy az EU melyik irányába megy, a tagállami elképzelések különböznek.
Az a megközelítés azonban, amely az open accessen keresztül próbálja meg elérni a szabad hozzáférést, önmagában nem biztos, hogy meg tudja oldani a problémát.
Ahhoz, hogy a legális alternatívák elterjedjenek és olcsóbbá váljanak, kellenek a kalózok is
– mondja Bodó Balázs, az Amszterdami Egyetem kutatója. A tudományos kalózkodásért kiálló nemzetközi Custodians mozgalom egyik kezdeményezője szerint jó eséllyel ugyanaz fog történni, mint a zenepiacon: ott is sokáig udvariasan próbáltak tárgyalni a lemezkiadókkal, hogy érdemes lenne mp3-at is árulniuk, de a zeneipar csak akkor reagált értelmes üzleti alternatívákkal, amikor már túl veszélyesek lettek rájuk a kalózok.
„Ha a tudományos kalózkönyvtárak ugyanolyan elnyomhatatlannak bizonyulnak, mint a Napster volt, akkor az open access elég jó alternatívának fog tűnni. A kalóz-könyvtárkodás egy kényszeralternatíva, de segíthet a jobbat megerősíteni. A mostani helyzetben ez a fajta polgári engedetlenség nemcsak indokolható, hanem egyenesen szükségszerű.”
Az ideális állapot Bodó szerint az lenne, mely egyszerre képes a publikálás költségeit kitermelni és a hozzáférést korlátozás nélkül biztosítani. Jelenleg azonban megfizethető hozzáférés hiányában rengeteg kutató is a Sci-Hubhoz hasonló kalózoldalakról tölti le a cikkeket, ebben a közép- és kelet-európai tudósok világszinten is élen járnak. „Az akadémiai világban a sharing ethosz működik: akkor tudunk dolgozni, ha hozzáférünk mások gondolataihoz” – mondja az amszterdami kutató.
Hasonlóan érzi a Magyar Tudományos Akadémia elnöke is.
A kiadó minél nagyobb bevételt szeretne elérni. A szerző számára sokkal fontosabb az, hogy eredményei minél szélesebb körben legyenek ismertek. Így aztán a szerző számára egyáltalában nem hátrány, ha tudományos publikációit megosztják egymással, akár fizetség nélkül is!
– írta Lovász László kérdésünkre, hogy őt zavarja-e, ha kalózoldalakról töltik le a tanulmányait.
A kutatói attitűdök változásai és a kalózkönyvtárak, nyomukban a nyitottabb tudomány felé menő szabályozásokkal, előbb-utóbb át fogják alakítani a tudásgazdaságot. „Az a többségi cél, hogy a tudományos kommunikáció hatékonyabban és olcsóbban működjön, mint most. Egész biztos, hogy a tudományos kommunikáció rendszere a következő egy-két évtizedben nagyon sokat fog változni, de a minőséget csak akkor lehet megőrizni, ha sokkal nyitottabb lesz a mostaninál” – mondja Holl András.
Érdekes korszakban vagyunk, amikor még sok minden a nyomtatott világ logikája szerint működik, de már elindult egy átalakulás, aminek még nem látni a végét.
Lehet, hogy maguk a folyóiratok sem ússzák meg. Bár a 18. század óta ez az új eredmények megjelenésének legfőbb terepe, a folyóirat az analóg korszak maradványa, az internet korában tulajdonképpen anakronizmus. A kérdés, hogy a periodikák utáni korszakban mi lesz az a szelekciós mechanizmus, ami garantálni fogja a megjelenő anyagok minőségét. Lehet, hogy marad a peer review, bár nem feltétlenül úgy, ahogy ma ismerjük. Holl András az Atmospheric Chemistry and Physics újítását hozza fel: ott minden beküldött kézirat azonnal nyilvános lesz, bárki hozzászólhat, ezek alapján a szerző javíthat a cikkén, és ha a szerkesztőség úgy látja, hogy már elfogadható állapotban van, átemelik azt az elfogadott közlemények közé. Az egész folyamat teljesen nyilvános, mindenki láthatja az összes hozzászólást, a kísérlet pedig sikeres: bár féltek a minőségromlástól, ilyesmi nem következett be.
Mások, köztük Bodó Balázs, azt mondják, hogy az igazi minőség-ellenőrzés úgyis azon múlik, hogy mi lesz a már megjelent anyag sorsa – hivatkozzák vagy elfelejtik. Még a cikk mint alapegység jövője sem egyértelmű: a véglegesnek szánt, lekerekítettnek gondolt publikációk helyett jöhetnek akár a tudományos közösség folyamatos visszajelzései alapján javított, szélesebb kooperációban készülő művek – erre már most is vannak izgalmas kísérletek. Érdemes figyelni, mert az egész rendszer ezekben az években alakul át teljesen, és ez a tudósokon kívül az egész tudásunkat érinti, akkor is ha nem tudunk róla.