Nem csak Orbán 2015-ös bevándorlásügyi beszédét vicces (ez más jelzővel szabadon cserélhető) olvasni a nyolcadikos törikönyvben, a baloldalt is érdekesen jellemzi az idén átdolgozott állami tankönyv: kiderül, hogy a baloldaliság mindenekelőtt a radikalizmussal azonos. Az ideológiai neveléstől fellelkesülve megnéztük az idén először kiadott kísérleti tankönyvet is, és erre jött az igazi meglepetés: első blikkre kifejezetten szakszerűnek látszik, és közben még olvasmányos is. Mindkettőt ugyanaz az állami intézmény adta ki – mintha csak a kísérleti tankönyv ázsióját szeretnék emelni.
A Kiskunhír cikke után pörgött át a fél magyar sajtón, hogy Orbán már a történelemtankönyvben is benne van, egyrészt a párkányi híd avatásán készült fényképen, másrészt a 2015-ös strasbourgi beszédéből szerepel egy hosszabb idézet, amelyben Orbán azzal utasítja el a bevándorlást, hogy szerinte Magyarország kulturálisan homogén, és ezen nem is akar változtatni.
Nem ez az egyetlen, politikai elfogultságról tanúskodó rész a nyolcadikos tankönyvben. Nem is a további Orbán-mutogatások érdekesek elsősorban. Bár a magyar miniszterelnök valójában még legalább két helyen megjelenik: egy képen Mádl Ferenc társaságában II. János Pál pápa audienciáján, és van egy szintén hosszabb idézet Orbán Nagy Imre ‘89-es újratemetésén elmondott beszédéből is – de van kép Hornról, Medgyessyről (Kovács László társaságában), Gyurcsányról is. Más kérdés, hogy az államférfiként ábrázolt Orbánnal szemben Gyurcsány arcképe mögött a pártosságára utaló MSZP-feliratok láthatók, a képaláírás pedig „a privatizáció egyik nyerteseként” mutatja be őt. Ami azonban igazán meghökkentő, az a bal- és jobboldal jellemzése a tankönyvben. Eszerint:
A politikai jobboldal legfontosabb jellemzője a konzervativizmus, a baloldalé pedig a radikalizmus.
A baloldal egészét lazán leradikálisozó, a jobboldali radikalizmusról hallgató meghatározás így folytatódik: „Napjainkban a baloldal általában liberálisnak vagy szocialistának vallja magát, de a szociális érzékenység a jobboldal jellemzője is lehet. Ami biztos: a konzervatív politikusok a legfontosabb reformokat a nemzeti eszmények, a múltban elért eredmények, felhalmozott értékek (pl. család, vallás, nemzeti identitás) figyelembe vételével tervezik. A radikális politikai csoportok hajlamosak a múlt értékeinek a lebecsülésére.”
Nehezen állítható, hogy ez a politikai oldalak értéksemleges jellemzése lenne; elég egyértelmű, hogy itt a jobboldal önképe és a baloldalról való felfogása jelenik meg. Megkérdeztük az állami tankönyveket kiadó Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet (OFI) főigazgatóját, hogy jól van-e ez így.
Lehet ezen kicsit cizellálni, de a bal- és jobboldal fogalmai úgysem igazán értelmezhetők ma, ezek XIX. századi fogalmak, különben is, ne felejtsük el, hogy ezek 14 éves gyerekeknek szóló szövegek
– kommentálta kérésünkre Kaposi József az idézetet, némileg éreztetve, hogy azért ez szerinte sem túl szerencsés rész.
Arról is megkérdeztük az OFI főigazgatóját, hogy szerinte helyénvaló volt-e beszerkeszteni a tankönyvbe egy 2015-ös Orbán-idézetet, és milyen történettudományi és tanításmódszertani megfontolások álltak emögött. Elöljáróban: önmagában nyilván nem azzal van probléma, hogy Orbán bekerül egy mai történelemkönyvbe, főleg, hogy a nyolcadikos anyag fókuszában egyébként is a közelmúlt (1945-től) és a jelenkor van. A 2015-ös Orbán-beszéd a történelmi fejezetek után jövő társadalmi ismeretek részben olvasható, a szövegkörnyezet a multikulturalizmus és „a globalizáció árnyoldalai”. Na de miért?
„A koncepció, hogy a társadalom- és állampolgári részben olyan kérdések is megjelenjenek, amelyekkel a diákok ma találkoznak. Nem kész válaszok vannak, végképp nem kötelező válaszok, hanem kérdéslehetőségek, forrásszemelvények, amelyekhez többféleképpen lehet viszonyulni” – válaszolt Kaposi József, aki egyébként eredetileg maga is történelemtanár, sőt, szerzőként is jegyez egy másik történelemtankönyvet. „Az volt a pedagógiai szándék, hogy ugyanarról a kérdésről több forrás is megjelenjen” – mondta most nekünk az OFI főigazgatója, a kiegyensúlyozottságot azzal szemléltetve, hogy az Orbán-idézet felett a bevándorlással kapcsolatban éppen Merkel gondolatai olvashatók.
Ez valóban így van, de ez nem ellenpontozza a bevándorlást elutasító Orbán-szöveget. A német kancellártól a könyv ugyanis nem egy jobboldalon menekültsimogatónak gúnyolt szöveget választott ki: „Angela Merkel német kancellár a Németországba irányuló migrációval kapcsolatos kételyeit fejezte ki” – olvashatjuk, majd rögtön egy Orbán álláspontját osztó Stoiber-idézet jön, mely szerint, nahát,
nincs szükségünk idegen kultúrkörökből érkező újabb bevándorlókra.
Ez minden, csak nem kiegyensúlyozott, ütköző véleményeket bemutató helyzetkép; a szemelvények ugyanabba az irányba mutatnak, miközben nem esik szó arról, hogy a bevándorlás mögött súlyos menekültválság is van.
„Magát a migráció kérdését feltétlenül meg kell beszélni az órákon, a velejáró problémákról, kihívásokról is érdemes vitát folytatni, de szövegkörnyezetéből kiragadva egy elmúlt évi politikai beszédből ilyen módon idézni, ez szakmailag elfogadhatatlan” – ez már a Történelemtanárok Egylete (TTE) vezetőjének a véleménye. Miklósi László külön felhívta a figyelmet az Orbán-idézet alatti kérdésre (Mi a véleményed, miért kell a volt gyarmattartó országoknak máshogy viszonyulni a bevándorlás kérdéséhez?).
Ilyen nem volt a rendszerváltás óta, hogy a regnáló miniszterelnök szavai mellett kell érvelniük a diákoknak. Csak úgy viszonyulhat a kérdéshez a diák, ahogy a miniszterelnök, és még magyarázza is meg? Ez szinte a Rákosi-korszakra emlékeztet.”
A TTE elnöke szerint egy új tankönyvben ugyan lehetnek hibák, de nem ilyen súlyosak. „Egy ilyen tankönyvet nem lehetne a gyerekek kezébe adni” – mondja most Miklósi László, aki a nyolcadikos könyv torzításait az iskolában sem hagyná szó nélkül. „Ha a tankönyv hibás, a tanárnak kutya kötelessége azt korrigálnia az órán” – emelte ki az Indexnek.
Az Orbán-idézet Kaposi József elmondása szerint a szerzők kezdeményezésére, nem pedig a szerkesztők kérésére került be a nyolcadikos könyvbe. A könyv szerzői Horváth Péter és Ispánovity Márta, ők dolgozták át az új kerettantervi korszakhatároknak megfelelően a saját, korábban írt művüket. A tankönyv ugyanakkor átment a kötelező ellenőrzési körökön, a szakmai lektor és az Oktatási Hivatal is átnézte, és mint Kaposi József mondta, azt senki nem találta problematikusnak.
„A tankönyv új kerettantervnek megfelelő, átdolgozott kiadása idén kerül forgalomba, megvárjuk a pedagógusok, tanulók és a szülők észrevételeit, ha érkezik megjegyzés, mindenképpen figyelembe vesszük a következő kiadásnál“ – mondta nekünk az OFI főigazgatója. Kaposi József azt is jelezte, hogy közben várják az oktatási jogok biztosának az állásfoglalását is – az MSZP ugyanis amellett, hogy a tankönyv azonnali visszavonását követelte, hozzá fordult, hogy nem sérülnek-e a gyerekek jogai, ha egy állami tankönyvben egy hivatalban lévő politikus beszédéből idéznek „egy megosztó témában, egy aktuális kormányzati kampánnyal teljes összhangban, minden forráskritika és ellenvélemény megjelenítése nélkül”.
Kaposi József a vitatható mondatokat annak tudja be, hogy ez a Horváth–Ispánovity-féle tankönyv, bár szintén állami kiadású, még egy korábbi sorozat terméke, akkor is, ha az inkriminált idézetek éppenséggel tök újak. „Talán ez is azt igazolja, hogy a kísérleti tankönyvek fejlesztése jobb módszer szerint történik. Ez még inkább egy szerzői könyv volt, a kísérleti tankönyvek azonban már csapatmunkában, több ellenőrzési körrel készülnek, és óhatatlanul több innovációs elemet tartalmaznak” – mondta nekünk.
Miután a kormány adminisztratív eszközökkel, a korábban használt könyvek nagy részének kivonásával, felvásárlással és EU-s pénzekkel dotált saját kiadványaival gyakorlatilag államosította a tankönyvpiacot, az összes állami tankönyv az OFI-hoz került. Jelenleg ők a kiadói mind a „hagyományos”, mind az új típusú, „kísérleti” (véglegesítésük után újgenerációsnak nevezett) tankönyveknek. A hagyományos tankönyvek olyan korábbi, az Oktatási Hivatal által újraakkreditált tankönyvek, melyeket a tantervi változások szerint tavaly is átírhattak – ez történt ezzel a nyolcadikos történelemkönyvvel is. A kísérleti tankönyvek ezzel szemben teljesen újak, kifejlesztésük azonban a kritikák szerint a korábbi években rohamtempóban zajlott, és a bennük maradt hibák ellenére sok iskolában ezekből tanítanak, „kísérleti jelleggel”. A legtöbb tárgyból ma az iskolák hivatalosan csak két, esetleg három tankönyv közül választhatnak.
Ez kicsit úgy hangzik, mintha a tankönyvekben lévő hibák még jót is tennének a kísérleti tankönyvek renoméjának. Ne felejtsük azonban el, hogy ezek is, azok is állami tankönyvek, ugyanúgy az OFI a gazdájuk, ők felelnek a tartalmukért, a végső felelősség a szerkesztőké és az engedélyezőké, nem a szerzőké. Amúgy pedig, amikor a legtöbb tantárgyból az iskolák csak két állami tankönyv közül választhatnak, nem túl jó érv a szinte teljes tankönyvpiac állami einstandolása mellett az, hogy az egyik állami könyv rosszabb, mint a másik.
A legújabb (12.-es) kísérleti történelemtankönyv azonban kétségtelenül jobbnak tűnik. Komolyabb tartalmi elemzésbe, didaktikai, pedagógiai módszertani kérdésekbe nem megyünk bele, mert nem értünk hozzá – alapos elemzést egyébként a TTE idén is tervez, hasonlóan a tavalyi, szinte már túl részletes tankönyvkritikájukhoz. Az azt jegyző Reparszky Ildikó a nyáron megjelent 12.-es kísérleti történelemtankönyvben is több hibát talált, nekünk azonban összességében jó benyomásunk van a könyvről. Biztos lesznek benne vitatott mondatok, de nekünk kiegyensúlyozott, különösebb ideológiai torzításoktól mentes könyvnek látszik, egész lendületesen megírt, informatív fejezetekkel, sok elemezhető forrással, melyek itt valóban különböző szempontokat hordoznak.
Feltűnő, hogy a források között milyen sok a korabeli vicc, akár a koalíciós időszakról, akár az ötvenes évekről vagy a kádárizmusról van szó. Például:
Kohn és Grün a véletlen szerencse folytán életben maradt. A járda széléről a május elsejei felvonulást nézik, és egymás szavába vágva hüledeznek:
– Odanézz! Aki ott elöl azt a vörös csillagot viszi, nemrég még nyilaskereszttel feszített!
– Mögötte, aki a jelszót cipeli, az jelentett fel engem!
– Aki a Rákosi-képet viszi, az ellenőrizte a gettót!
– Hát ez már mindennek a teteje, tennünk kellene valamit!
– Ugyan, hagyd! Kis nép vagyunk, nekünk csak egy csőcselékünk van.
A bal- és jobboldali terror összeérését szemléltető poén persze jól beilleszthető a NER és a Terror Háza történelemképébe is, de a jelenség attól még valós és fontos. Tartalmilag mi egy vitatható állítást találtunk, ez viszont elég problematikus: a tankönyv szerint „a győztes hatalmak potsdami konferenciájának határozata döntött a magyarországi németek részleges kitelepítésről” –valójában erről erős szakmai vita van, Potsdamban szovjet és magyar kezdeményezésre inkább csak jóváhagyták a kitelepítést; itt a könyv úgy is olvasható, mintha elkenné a magyar felelősséget a németek elűzésében.
A sok korabeli forrás mellett fontos funkciójuk van a „Történészszemmel” című keretes írásoknak is, melyek mai történettudományi vitákra, értelmezési kérdésekre utalnak. Ezekben alkalmanként a kormányközeli emlékezetpolitikát bíráló történészek (például Rainer M. János, Ungváry Krisztián) is megjelennek – ez sokaknak váratlan lehet egy olyan könyvben, amelynek a kormányzati Veritas Intézetet vezető, legutóbb a numerus clausus törvény jogfosztó voltát megkérdőjelező, általában pedig a Horthy-korszak rehabilitálásával azonosított Szakály Sándor volt az egyik szakmai lektora.
Külön fejezet foglalkozik a cigányság Kádár-kori társadalomtörténetével és jelenlegi helyzetével, és a könyv elég részletes képet ad az öbölháborúkról és a délszláv háborúkról is. „Fontos tanulsága a délszláv eseményeknek, hogy a tömegtájékoztatás és a közbeszéd nem lehet elnéző vagy cinkos azokkal a történelmi mítoszokkal, amelyek az etnikai felsőbbrendűség és alsóbbrendűség, vagy az örök történelmi ellenség és fenyegetettség képzetét sugallják” –olvashatjuk, és Šešelj-idézet szemlélteti az etnikai uszító retorikát, valamint a gyűlöletbeszéd következményeit.
Az persze a tanáron is múlik, hogy mit tud kihozni a kísérleti tankönyvből, hogy a szemelvényeket az órákon adekvát módon értelmezik-e, ez alapján nem megjósolható; ráadásul tanári segédanyagok tudomásunk szerint egyelőre nincsenek.
„A sok forrás és történészi vélemény alapján a tanárok, ha akarnak, nyílt vitákat tudnak beindítani a gyerekek között” – mondta a koncepcióról Bódy Zsombor történész. Ő ebben a tankönyvben „nyersanyag-beszállító”, a kísérleti tankönyveknél ugyanis hagyományos értelemben vett szerzők és így szerzői jogok sincsenek, a szerkesztők lényegében szabadon gazdálkodhatnak a megrendelt fejezetrészekkel.
Az 1945 utáni magyar történelemről szóló fejezetek nagy részét író Bódy két szempontot emelt még ki nekünk. Egyrészt, hogy viszonylag sok a könyvben a társadalomtörténet – valóban így van, és ez jó irány; fontos, hogy a kerettanterv kényszerei között a lehető legtöbbet essen szó a klasszikus politikai eseménytörténeten kívül másról is, például az életmód átalakulásáról, szubkultúrákról, társadalmi mozgalmakról. Bódy ezenkívül azt hangsúlyozta – persze ez értelemszerű, de mi sem láttuk másként –, hogy kiegyensúlyozottságra törekedett: már a könyv elején, mondja, ahol a szovjet hadsereg működéséről van szó, igyekezett nem egy egyoldalú áldozatnarratívát nyújtani, így például egy Polcz Alaine- és egy Gyarmati Fanni-szemelvényből is kiderül, hogy az üldözöttek a magyar társadalom sok tagjától sem kaptak segítséget.
Végül néhány idézet a kísérleti tankönyvből – hogy ne mi döntsük el, ezek korrektek vagy elfogultak, túlzottan leegyszerűsítők vagy gimis szinten feleslegesen bonyolultak, kiegyensúlyozottak vagy áthallásosak:
Az első Orbán-kormány javuló gazdasági helyzetet, kedvező külpolitikai kilátásokat (ekkor indultak meg érdemben az EU-csatlakozási tárgyalások) örökölt. (...) A „Több, mint kormányváltás, kevesebb, mint rendszerváltás” szlogent hirdető Fidesz elképzelése számos területen alapvetően különbözött az előző kormányokétól, és nem félt a politikai konfliktusoktól sem. Az ellenzék gyakran „egészpályás letámadásnak” nevezte az akkor szokatlannak számító hatalomgyakorlási stílust, amihez azonban nemcsak hatalomtechnikai fogások sorolhatók, hanem egy önálló politikai ideológia, a „polgári Magyarország” ideológiájának meghirdetése is.
A 2010-ben született honosítási törvény a magyar állampolgárság felvételét is lehetővé tette nemzettársaink számára. Ezt mintegy félmillió nemzettársunk vette igénybe 2013-ig, mert ez a magyar nemzethez tartozást jelenti tulajdonosa számára. Sajnos, a környező országok kormányai nem voltak túlzottan együttműködőek, sőt egyesek egyenesen ellenségesen viselkedtek a kettős állampolgárság felvételének lehetőségét illetően.
A kísérleti tankönyv egésze fent van a neten, itt lehet lapozgatni. Az Orbán-beszédes másik könyv nem érhető el az interneten; ennek szerzői jogi okai vannak, de az OFI-nak talán jobb is így.