A forradalom évfordulója, de a mostani menekültválság miatt is újra érdekes a világban az ‘56-os magyar menekültáradat, a 200 ezer ember befogadása Ausztráliától Kanadáig. Azt azonban, hogy kikből állt ez a hatalmas tömeg, idáig nem tudhattuk pontosan. Most, hogy újra előkerült egy elfeledett korabeli kutatás, már igen. Kik voltak a magyar menekültek, és hogyan gondolkodtak? Egy amerikai magyar kutató 1957-ben szociológiai eszközökkel próbálta megválaszolni, mi is volt a magyar forradalom lényege.
A kutatás rögtön a forradalom után, 1957-ben indult komoly elméleti háttérrel és összetett módszertannal. Az csak az egyik lába volt, hogy 7700 kérdőívet küldtek szét az Észak-Amerikába és Nyugat-Európába került magyar menekülteknek. Kipróbálták az akkor még elég újnak számító fókuszcsoportos interjúkat is, azon kívül megvizsgálták az Amerikában akkor elérhető teljes forradalmi sajtóanyagot és a rádióadásokat. Még az 1956-ban megjelent magyar versek társadalmi-politikai utalásait is kielemezték.
Valójában egyszemélyes vállalkozásról volt szó. A kutatásvezető egy néhány évvel korábban Amerikába került magyar társadalomtudós volt, Kovrig Béla, akit ma a szakmában sem sokan tudnak elhelyezni, pedig jelentős figura volt már a világháború előtt is: társadalompolitikus, a visszacsatolás után a kolozsvári egyetem rektora, leginkább keresztényszocialistának lehet mondani. Ő írta a Kereszténydemokrata Néppárt első programját, majd 1948-ban, vagyis nagyjából az utolsó pillanatban emigrált. Amerikai követségi autó csomagtartójában vitték át feleségével a határon, majd a Keleti ruhatárába beadott csomagjaikat is utánuk küldték. Pofátlanul ügyes szökés volt egy polgári ideológustól, vegzálta is itthon maradt anyját az ÁVH évekig.
Kovrig kint egy kisebb egyetemen kapott társadalomkutatói állást; akkor, amikor Magyarországon éppen betiltották a burzsoá áltudománynak bélyegzett szociológiát. Már csak ezért is különleges az amerikás magyarrá lett tudós magyar menekültekről és a forradalomról szóló kutatása. Annak ellenére is, hogy nem tudta teljesen befejezni. Kovrig ugyanis addig győzködte hiába az akadémiai pénzosztókat, hogy megéri a kutatására áldozni, amíg beütött az igazi deadline: 1962-ben a szíve vitte el.
Az amerikai magyar szociológus munkája ezután nagyon sokáig feldolgozatlanul hevert a hagyatékában; a közelmúltban azonban előbányászták, és most könyvként is megjelent. Amit ad: egy idáig ismeretlen kép arról, hogy milyennek látták a forradalomban résztvevők és az emigrációt választók 1956-ot.
Kovrig a visszaküldött kérdőívekből végül 1300-at tudott feldolgozni. Bár törekedett a reprezentativitásra, nem tudhatjuk pontosan, hogy a válaszolók mennyire fedték le a 200 ezernyi magyar menekültet. A megoszlás mindenesetre megfelel annak, amit a csepeli melósoktól a pesti srácokon át az egyetemistákig és a Petőfi körösökig sokféle halmazból összetevődő ‘56-osokról nagyjából gondolni szokás: közel harmaduk diák, ötödük értelmiségi vagy köztisztviselő, negyedük munkás – ez a forradalom résztvevőinek három karakteres nagy kategóriája. A Kovrignak válaszolók jó 70 százaléka úgy nyilatkozott, hogy a fegyveres harcokban is részt vett. A kitöltők több mint fele 25 év alatti férfi – vagyis 1956 után leginkább ugyanazok, a legmobilabbak és vállalkozókedvűek mentek el Magyarországról, akik amúgy is neki szoktak indulni a világnak – mint a mostani menekültválságban is a Közel-Keletről Európa felé.
De Kovrig nem a menekültek demográfiájára volt elsősorban kíváncsi. A válaszokból a friss emigránsok elképzeléseit és azokból – mondjuk úgy – a forradalom programját akarta rekonstruálni. Nagy súlyt helyezett arra, hogy cáfolja a szovjet ideológiai címkéket: nem, ‘56 nem ellenforradalom volt, már csak azért sem, mert nem a Horthy-rendszerhez, hanem az 1945–46-os állapotokhoz, vagyis a koalíciós időszak vívmányaihoz akart visszatérni. És nem, a forradalom összességében nacionalista sem volt – érvel –, csak hazafias: a Romániában és Csehszlovákiában hangoztatott szovjet szólamokkal szemben nem volt benne semmi irredentizmus, és az antiszemitizmus is marginális (Kovrig szerint a kitöltők között alig 10 százalékos) maradt. Bár úgy gondolta, hogy az ötvenes években a magyar társadalom, ha rejtve is, de a zsidó kommunisták nagy száma miatt erősebben antiszemita volt, mint akár 1943-ban, ez a forradalomban adatai szerint kevéssé jelenik meg. Jellemzőnek tartja, hogy a pesti utcán is visszafogták az antiszemita szövegekkel próbálkozókat, „hogy megőrizzék a forradalom tisztaságát”.
A magyar menekültek kérdőívei szerint a szovjet rendszer Magyarországnak elsősorban gyarmati kizsákmányolást és diktatúrát hozott, melynek lényege „a magyar szellemmel össze nem férő életmód” ránk kényszerítése. A felkelés Kovrig értelmezésében is leginkább Rákosiék moszkvai „importkommunizmusával” szemben tört ki – fő arca pedig Nagy Imre, egy jellegzetes „nemzeti kommunista”. Kovrig, aki kereszténydemokrataként ideológiailag nyilván távol állt a kommunizmus bármely válfajától, forradalomról szóló könyvében (ennek már a címe is világos üzenettel bír: „Nemzeti kommunizmus és Magyarország. Egy eszme története”) pozitívan értékeli a Nagy Imre-féle vonalat.
„Hű maradt önmagához haláláig – írja róla, nagyra értékelve forradalmi átállását. – Két legfőbb érték volt az övé: a magyar nép és a kommunista párt. De ilyen szélsőséges helyzetben, rettenetes többirányú nyomás alatt, dönteni, választani kell. Nagy Imre választott: egyetlen, legfőbb értéke a magyar paraszt, a magyar falu lett – az ő kifejezésével élve: a »nép«.”
Bár Nagy Imrét a mai hivatalos emlékezetpolitika legszívesebben kiradírozná az ‘56-os sztoriból, az emigránsok között ekkor még volt respektje. Kovrig megkérdezte, hogy a válaszolók szerint kik „századunk legnagyobb magyarjai”. A sorrend az 1957-es válaszok alapján:
Érdekes a legártalmasabbak listája is – ezen Kádár csak azért nem szerepel, mert szinte mindenki megemlítette, így elemzési szempontból Kovrignak ő nem volt érdekes. Szóval, a képzeletbeli Kádár után a leggyűlöltebbek:
Az ő helye utólag meglepő lehet – Kovrig szerint a magyarázat, hogy sokan benne látták a kollaboráció megtestesítőjét, annak ellenére is, hogy 1947-ben emigrációba kényszerítették.
Nem csak Nagy Imrét látta azonban pozitívan, a kutató 1956 szocialista tartalmát sem tagadta. A felkelés „valódi szocialista átalakulást tűzött ki célul” – írja –, ennek részletei azonban kidolgozatlanok voltak. „Ám hogy ez a rendkívül preferált szocializmus valójában miféle társadalmi-gazdasági rendszer legyen, az tisztázatlan maradt” – ez talán szükségszerű is volt, hiszen a létező kommunizmussal szemben a magyar fiataloknak legfeljebb csak utópisztikus, elnagyolt víziója lehetett a marxizmus elképzelt humanisztikus magjáról.
Kovrig 1957-ben a kérdőívekkel is vizsgálta a felkelők politikai értékeit. A menekültek 41 százalékát konzervatívnak, 20 százalékát szocialistának kódolta, a többieket a középutasok vagy a határozatlanok közé sorolta be. Diagnózisa szerint a forradalmárok többsége a „kapitalizmus” és a „szocializmus” között akart leginkább valamit – hogy mit, azt a könyv végére magyar szocialista népiségnek nevezi el, és a népiek örök utópiájával, a harmadik utas elképzelésekkel kapcsolja össze. Ez összevág a mai történészi értékelésekkel. „Ha van közös nevező, az a harmadikutasság: se nem szovjet típusú rendszert, se nem a két világháború közötti világot. Hanem akkor mit? Hát a franc se tudja, valamit a kettő között, demokratikus berendezkedéssel” – festette le Rainer M. János, az 1956-os Intézet vezetője a homályosságában is jellegzetes ‘56-os víziót.
Persze az a kérdés, hogy mi is volt a forradalom „valódi” célja, hatvan év után sincs lezárva – talán nem is lehet rá válaszolni. A forradalomba sok mindent, és annak az ellenkezőjét is bele lehet projektálni, részben éppen az akkori programok kidolgozatlansága miatt. „Arra nem volt elegendő idő, hogy programokról vitázzanak, ezt legfeljebb majd a börtöncella hűvösében tehették meg a résztvevők” – fogalmazott ugyanebben az indexes interjújában Rainer, azt hangsúlyozva, hogy az eklektikus elképzelések között egyszerre voltak polgári demokratikus követelések, reformkommunista, szocdem és agrárjellegűek, miközben a közös platform a patriotizmus, a nemzeti függetlenség volt.
Bár a forradalmat a szovjet tankok leverték, végső értékelésében az amerikai magyar kutató abban bízott (igaz, mindig ebben szoktunk), hogy a bukás morális győzelem és kivételes történelmi esély: „A magyarokat a felkelés »mézeshete« alatt általuk megközelített nemzeti egység tapasztalata, majd a saját és nemzetük szabadságát ismét könyörtelenül szétzúzó közös ellenség iránti halálos megvetés és bősz harag a társadalmi integráltságnak és a nemzet politikai egységének olyan fokába cementezte össze, amilyet újabb kori történelmük során soha nem értek el.”
Kovrig Béla 1962-ben meghalt, nem kellett látnia, hogy a Kádár-rendszer hogyan cáfolja meg szép hipotézisét.