Az Asboth Oszkárról, ellentmondásos életművéről írt cikk megjelenése után nem sokkal levelet kaptam dédunokájától, Asboth Beatrixtól, aki így írt: „Olvastam a dédnagyapámról, Asboth Oszkárról írt »leleplező« vagy inkább számomra karaktergyilkos cikket. Sajnos mivel bölcsész-újságíró vagyok, nem tudom műszakilag ellenőrizni az általa épített helikopter valódiságát, eredetiségét. Viszont szívesen felvenném a kapcsolatot azokkal, akik elvitatják tőle az eredményeit. [...] Ha emberként érdekel, ki is volt Asboth Oszkár, szívesen állok a rendelkezésedre. Édesanyám, azaz az unokája, haláláig vele élt egy lakásban, tehát van bőven infó első kézből.”

Mivel az anyaggyűjtés során csak odáig jutottam, hogy Asboth Oszkárnak volt egy fia, ifjabb Asboth Oszkár, illetve hogy 1960-ban bekövetkezett halála után a közlekedési múzeum szerezte meg a hagyaték egy részét, örömmel tudtam meg, hogy élnek leszármazottai az Erdélyben született aviatikusnak. Asboth Oszkár unokájával és dédunokájával egy kávézóban ültünk le beszélgetni.

Az, hogy korábban nem sikerült megtudnom semmit az Asboth-leszármazottakról, nem véletlen. „A nagypapa személye, munkássága, története mindig is rendkívül fontos volt a családunk számára, ő mindig benne volt az anekdotákban. Halála után azonban befelé forduló életet éltünk, soha nem nyíltunk meg a nyilvánosságnak, ez az első ilyen alkalom” – meséli Lajosné Asboth Beatrix, aki együtt lakott nagyapjával egészen annak haláláig.

Az unoka, aki 8 éves volt, mikor elvesztette nagyapját (Asboth 1960-ban, 69 évesen hunyt el), nem titkolta, hogy elszomorította, sőt felháborította a most megjelent cikk, amiben nagyapja csalónak, kóklernek, ügyeskedő életművésznek lett beállítva. „Nem nagyon értem, hogy miért csak most, ennyi év távlatából jutott valakinek az eszébe, hogy romboljuk le a hírnevét. Igen, emlékszem, hogy voltak korábban is ilyen hangok, de azt sem értem, miért van az, hogy soha senki nem kérdezte a rokonokat az elmúlt évtizedekben, amikor bármiféle kritika fogalmazódott meg a munkásságával kapcsolatban” – mondja Beatrix, amikor megkérem, hogy meséljen pár szót a családról, nagyapjáról.

„Az Asboth család Angliából származik, onnan érkeztek Magyarországra, ahol a XVII. század végén kaptak nemesi rangot. És nem, nem hosszú óval írjuk a nevünket, nem is tudom, mikor és hogy kezdték el Asbóth formában használni. Valami hivatal írhatta át hosszúra, merthogy az hangzik jól magyarul. Óriási anyag van egyébként a családról a levéltárban, ha valaki kutatni szeretné, megteheti. A család később Erdélybe keveredett, a nagypapa már Aradon érettségizett, és az, hogy gépésztechnikus volt, ezer százalék” – ezt már a tanulmányaival kapcsolatos kérdésemre válaszolja Asboth unokája. „A családunk úgy tudja, hogy gépészmérnöki végzettsége is volt. A szakkönyvek is gépészmérnökként hivatkoznak rá. Igaz, semmiféle papírunk erről nincs” – teszi hozzá Beatrix lánya, aki ugyancsak Beatrix, és újságíró, és néha bekapcsolódik a beszélgetésbe. „Egy biztos, hogy a fakanalat nem fogta meg soha” – veszi vissza a szót az idősebb Beatrix mosolyogva.

A második világháború éveiről is szó esik, a leszármazottak szerint a világégés éveiben Asboth jelesre vizsgázott emberségből. Második feleségét a háború alatt ismerte meg: Lempert Anna zsidó származású volt, őt hamis keresztlevéllel mentette, bújtatta, de más zsidóknak is segített, ahogy tudott. „Légcsavaros hajóját pedig hadicélokra akarták megvenni a nácik, de ő nem adta.”

Vittek mindent, mint az ávósok

„Nagypapának két gyermeke lett, Hédi és Oszkár. Én ifjabb Asboth Oszkár első házasságából születtem. Ő egyébként Bécsben nőtt fel, ott érettségizett, majd a háború alatt jött át Budapestre az apjához, és itt ragadt. Apám, aki amúgy festőművész volt, 1956-ban hazaszökött Bécsbe, de mi már nem tudtunk utánamenni. Később ismét megnősült, és született még két lánya. Róluk szinte semmit nem tudunk, apám halála után teljesen megszakadt velük a kapcsolat, pedig a hagyaték egy része náluk volt. Apám ugyanis a nyolcvanas években mindent átvitt Bécsbe, ami a nagypapa után megmaradt, mivel könyvet akart írni az életéről. Próbáltuk keresni őket, de jó ideje nem válaszolnak a leveleinkre.”

Azzal, hogy az ifjabb Asboth magával vitte Bécsbe a családi dokumentumokat, szinte minimálisra csökkent a magyar leszármazottak birtokában lévő anyag, a találkozóra is csak hét-nyolc régi fotót tudott magával hozni a két Beatrix. Hogy miért csak ennyi maradt a családnak, a cikkben a közlekedési múzeum a következő magyarázatot adta: halálakor az intézmény szinte azonnal felkereste az özvegyet, és megállapodtak a hagyaték átadásában.

Beatrix szerint egyáltalán nem így volt: „A nagypapa halála hatalmas trauma volt a családnak.

Nem igaz, hogy mit éltünk át, el kellett dugni a család dolgait, amikor jöttek az államtól. Nem volt ott semmilyen megállapodás, csak megjelentek, a hagyatékot, a dokumentumokat lefoglalták, aztán vittek, amit tudtak.

A család a Madách térnél lakott, az Éva utca 14.-ben (az utcát később Asbóth – hosszú ó-val – utcának nevezték át), egy háromszobás polgári lakásban. „Nagypapa halála után szinte rögtön fekete kabátos, kalapos emberek jelentek meg, olyanok, mint az ávósok, lezárták a dolgozószobáját, lepecsételtek mindent, alig tudtunk hozzáférni a holmijainkhoz. Volt, hogy titokban lefeszegettük a pecsétet, hogy megmentsünk pár személyes dolgot.”

Mindez az akkor nyolcéves Beatrix szemében meglehetősen félelmetes folyamatnak látszott. „Miért vittek el mindent, miért? Mihez akartak kezdeni a nagypapa jegyzeteivel, terveivel? Lehet, hogy hadicélokra, katonai fejlesztésekre akarták felhasználni? Most kezdtem csak ezen gondolkodni. Még az aranyhegyű sötétzöld Parker töltőtollát is elvitték. Vajon megvan az még? És az a legfurcsább, hogy a múzeumban elzárt hagyatékhoz végül nem nyúlt soha senki, és nem is tették kutathatóvá. És nem is reagáltak a családunk többszöri megkeresésére sem” – panaszolja az unoka.

Hogy milyen ember volt Asboth Oszkár? „Az Éva utcai lakásban volt az irodája, ahol mindig dolgozott, számításokat végzett, terveket rajzolt, ilyenkor nem is szerette, ha zavarják. Mivel akadémiai tag volt, és előadásokat is tartott, sok tudós barátja volt,

sokan jártak hozzá, négy-öt öregember volt nálunk szinte mindennap. És igen, kicsit bogaras volt, de szerette és tisztelte az embereket, és szerette az állatokat is.

Volt egy papagája, Pityuka, aki gyakran üldögélt a vállán” – emlékszik vissza nagyszülőjére Beatrix.

Szegényen halt meg

„De az egyáltalán nem igaz, hogy jól menedzselte volna magát. A lakásunkat a háború után államosították, úgy béreltük vissza, nem volt mellette se nyaralónk, se autónk. És ő soha nem politizált, sehova, semmilyen rendszer mögé nem állt be, se a nácik, se a kommunisták mögé, önfejű volt, dacolt mindennel. Ezer forint volt a nyugdíja, annak felét jóvátételként mindig oda kellett adnia az általa tervezett légcsavaros autó balesetében elhunytak családjainak. Szegényen halt meg, tíz nappal azelőtt, hogy Kossuth-díjat kaphatott volna. Igaz, hogy vörös leples temetést kapott, helikopterekkel tisztelegtek az állami temetésen, sírhelyét, síremlékét a Farkasréti temetőben az állam biztosította, de előtte és utána csak a nagy semmi, nem foglalkoztak vele érdemben.”

Ami a feltalálói munkásságát illeti, mindkét Beatrix bizonytalan annak megítélésében. „Én egész életemet úgy éltem le, hogy Asboth Oszkár a helikopter feltalálója, és kész. Ezt külföldön is elismerték, több oklevelet is kapott. De szó sem volt arról, hogy ő valami remekül menedzselte volna magát, élete java részében meg nem értett, mellőzött ember volt, nem reklámozta magát, találmányaiból nem gazdagodott meg” – mond ellent a cikkben megfogalmazottaknak Beatrix, aki mutatja is a család birtokában maradt fotót, amin a földközelben lebegő A.H.1-es szerkezet látható, a hátulján lévő dátum szerint 1928. szeptember 9-én, Budapesten. „És ezen a képen nincs semmi retusálva” – teszi hozzá kissé indulatosan.

Felvetésemre, miszerint ifjabb Asboth Oszkár festőművész volt, és egyben képszerkesztője Asboth könyvének, így köze lehetett Az első helikopter című könyvben közzétett fotók manipulálásához, így válaszolt: „Ezekbe a spekulációkba nem mennék bele.” 

„Anyu semmit nem tud a könyv hátteréről, hiszen amikor íródott, még egészen kicsi volt. Tudom, hogy sokan vitatják dédapám érdemeit, eredményeit – veszi át a szót lánya. – Én nem értek a műszaki dolgokhoz, de meggyőződésem, hogy az úgymond tudományos tévutak, zsákutcák is fontosak a fejlődésben, tanulni mások hibáiból.

Remélem, hogy az ő helikoptere sokat hozzáadott a későbbi kísérletezésekhez, a technológia fejlődéséhez.