Ötven évvel ezelőtt, 1967. január 27-én történt az űrkutatás történetének első nagy tragédiája: az Apollo-program első emberes próbarepülésére készülve, egy hónappal a tervezett start előtt, egy gyakorlat során tűz ütött ki az Apollo–1 parancsnoki moduljában. Virgil „Gus” Grissom parancsnok, Edward H. White és Roger B. Chaffee pilóták, akiknek az Apollo űrhajó kipróbálása lett volna a feladatuk Föld körüli pályán, hősi halált haltak a tűzvész következtében. A tragédia megroppantotta az Apollo-programot.
1967. A Szovjetunió és az Egyesült Államok közti űrversenyben az utóbbi épp kezdett lendületet venni, a NASA túl volt már egy hosszú rakétateszt-sorozaton, magabiztosan és öles léptekkel haladtak a Kennedy elnök által kijelölt úton, hogy még az évtized vége előtt amerikai űrhajós léphessen a Holdra. Már az is többé-kevésbé eldöntött kérdés volt, hogy a tapasztalt Mercury-űrhajós, Gus Grissom teheti meg az űrversenyt lezáró történelmi lépést.
A NASA egyik Saturn IB rakétája 1967. január 27-én már a Kennedy Űrközpont 34-es startállásán várakozott a február 21-re tervezett indításra, tetején az első űrutazásra felkészített, 012-es számú Apollo parancsnoki modullal. Január 27-re egy úgynevezett Space Vehicle Plugs-Out Integrated Test volt előirányozva, amivel azt kívánták ellenőrizni, hogy az űrhajó elektronikus rendszerei megfelelő módon működnek-e majd a start során, miután eloldódnak a külső elektromos kábelek, és a saját belső akkumulátorai veszik át az áramellátást.
A floridai napsütésben büszkén tornyosult az űrkikötő fölé az egyelőre kiszolgálóhelyiségekkel körbebástyázott rakéta, legtetején a modulhoz csatlakozó, úgynevezett fehér szobával, ahol a NASA mérnökei készítették elő a délutáni tesztet. A következőkben az események hivatalos rekonstrukciója következik (az időformátum: óra:perc:másodperc.tizedmásodperc).
Tizenhét irgalmatlanul rövid másodperc. Ennyi idő alatt zajlott le az Apollo–1 tragédiája. Az irányító központban mire felfoghatták, hogy valami nagyon rossz történik a hermetikusan lezárt űrhajóban, már beteljesedett Grissom, White és Chaffee végzete.
A lángok kihunyása után öt hosszú percbe telt, mire sikerül a kabin ajtajának mindhárom részét (külső, belső, közbülső) leszerelni. A startállás technikusai először nem is látták, hol vannak az űrhajósok, annyira sűrű volt a füst a kabinban. Amikor eloszlott a füst, az eléjük táruló sokkoló látvány, a holttestek helyzete kétségbeesett, utolsó leheletig tartó küzdelemről árulkodott.
Az űrhajósok nejlonruháját megolvasztotta a tűz, a létfenntartó rendszer hozzájuk csatlakozó csövei ugyancsak tönkrementek a hőtől. Grissom a padlón feküdt, a biztonsági övekből kibújva. White rögzítő övei elégtek a tűzben, a holtteste az ajtónál hevert féloldalasan. Ő megpróbálta kinyitni az ajtót, de a megnövekedett kabinnyomás miatt erre esélye sem volt. Chaffee a székébe szíjazva halt meg, a vészhelyzeti protokoll szerint neki kellett tartania a rádiókapcsolatot, ő nem mozdulhatott helyéről. A nagy mennyiségű olvadt műanyag miatt egy-egy holttest kiemelése másfél órát vett igénybe.
A tűzben károsodott 012-es parancsnoki modult teljesen szétszedték, és a vele szerkezetileg teljesen azonos 014-es modult is, hogy a baleset okait aprólékos összehasonlító elemzés segítségével megállapítsák. Az egész nemzetet megrázó tragédia kivizsgálása április 5-én zárult le.
A holttestek boncolása kiderítette, hogy ugyan mindhárom űrhajós súlyos, harmadfokú égési sérüléseket szenvedett testfelületük negyedén, harmadán, felén, de halálukat nem a lángok, hanem a füstmérgezés okozta: a kabinban pillanatok alatt felgyülemlett szén-monoxid és az oxigén hiánya végzett velük. Ha valahogy sikerült volna kijutniuk, túlélhették volna a tüzet. De nem volt semmiféle ha, a baleset okairól szóló jelentés szerint önerőből képtelenség volt kimenekülniük a lángoló űrhajóból.
A vizsgálóbizottság jelentése több fő tényezőt különített el a három űrhajós halálához vezető események láncolatában.
A tűz kiindulópontja feltehetően egy vagy több zárlatos vezeték volt, bár a meghibásodás pontos helyét nem sikerült megállapítani. Az biztos, hogy valahol a kabin bal alsó részén, a padló közelében egy vagy több rosszul szigetelt vezeték sorozatosan szikrázott, végül lángra lobbantva a fal éghető anyagait.
A lángok rendkívül gyors elharapódzásához nagyban hozzájárult, hogy a kabint a teszt kezdetekor tiszta oxigénnel töltötték föl. A belső nyomás 115 kPa volt, ami ugyan csak kicsivel több mint a rendes légköri nyomás (100 kPa, azaz 1 bar), de mivel tiszta oxigénről van szó, ilyen közegben az amúgy kevéssé gyúlékony anyagok is könnyen lángra lobbannak. És éghető anyagok voltak dögivel a kabinbelsőben: legnagyobb mennyiségben, összesen 3,2 négyzetméternyi tépőzár, azaz bolyhos felületű nejlon volt mindenfelé.
A tragédiához pedig közvetlenül az vezetett, hogy a három űrhajós csapdába esett: nem tudták belülről kinyitni a kabin ajtaját. Ennek oka egyrészt az volt, hogy tervezésnek megfelelően a kintinél nagyobb belső nyomás szorosan lezárta az ajtó belső részét, mintegy eldugaszolva a kijáratot, és csak úgy lehetett belülről, kézzel kinyitni, ha a belső nyomás kisebb, de legalábbis nem nagyobb, mint a külső. Márpedig a belső nyomás nagyobb volt, és ha Grissom a tőle balra lángokban álló falon valahogy el tudta volna elérni a belső nyomást csökkentő légszelepet, a levegőztető kapacitása akkor se tudott volna megbirkózni a hirtelen hőemelkedés miatt duplájára ugró belső nyomással. Az Apollo-program űrhajósai egyébként kérték korábban, hogy változtassák meg a kabin ajtaját, hogy kifelé lehessen nyitni.
Végezetül kiderült az is, hogy senki nem volt kellően felkészülve egy ilyen vészhelyzetre. A teszt előkészítőiben fel sem merült, hogy az veszélyes lehet. A rendelkezésre álló védőeszközök (gázmaszkok) alkalmatlanok voltak ilyen típusú tűzhöz. A tűzoltó, mentő és orvosi személyzet nem is volt jelen a tesztnél. Az űrhajó és hozzá kapcsolódó munkaterületek elérése is nehézkes volt: a lépcsők, ajtók, éles fordulók miatt túl sok időt vett igénybe a megközelítésük.
A tragédia következtében ideiglenesen felfüggesztették az Apollo-programot. Újratervezték az életveszélyesnek bizonyult parancsnoki modult, és a kabin belső levegőjének összetételét és nyomását is más, biztonságosabb paraméterekre állították át a start idejére vonatkozóan: 60 százalék oxigén és 40 százalék nitrogén keverékével töltötték fel 1 bar nyomással, és csak start után, már az űrben cserélték le a belső levegőt tiszta oxigénre. Az űrruhák anyagából elhagyták a könnyen olvadó, égő nejlont, helyette hő és tűzálló, teflonborítású üvegszálakból szőtt anyagot kezdtek használni. Áttervezték a kabinajtót, ami ezután csak kifelé nyílt, és vészhelyzetben kevesebb mint öt másodperc alatt nyitható lett kívülről is. A kabinbelső gyúlékony anyagait lecserélték olyanokra, amik gyulladás esetén maguktól elfojtják a lángokat. Az űrhajó vezetékei is biztonságosabb szigetelést kaptak, megelőzendő a további rövidzárlatokat.
Az Apollo-program végül 1967 novemberében, az Apollo–4 Saturn V-ös rakétájának ember nélküli orbitális tesztjével folytatódott, és sikeresen kulminálódott 1969. július 20-án, amikor az első ember a Holdra tehette lábát. Neil Armstrong nevét örökre beírták a történelemkönyvekbe, de Gus Grissom, Ed White és Roger Chaffee űrhajósok emléke sem halványodik el soha: az emberiség történetének máig legnagyobb teljesítményének eléréséhez ők hárman hozták a legnagyobb áldozatot.