Csaknem ötven évvel az első sikeres Holdraszállás után teljesen magától értetődőnek vesszük, hogy az első ember, aki a Holdra tette a lábát, az Neil Armstrong, a NASA űrhajósa volt, nem is nagyon tudunk mást helyette elképzelni, ő az igazi amerikai hős megkérdőjelezhetetlen figurája. „Kis lépés egy embernek, de óriási ugrás az emberiségnek” – furcsa belegondolni, de ezek a történelmi szavak el sem hangozhattak volna, ha 1967. január 27-én be nem következik az Egyesült Államok űrprogramjának első tragédiája, amikor az Apollo-program első emberes próbarepülésére készülő háromfős legénysége, egy hónappal a tervezett start előtt, egy gyakorlat során bennégett a parancsnoki modul kapszulájában.

Az Apollo-1 küldetés három hősi halált halt űrhajósának az Apollo űrhajó kipróbálása lett volna az első feladata Föld körüli pályán. Virgil I. "Gus" Grissom parancsnokkal, Edward Higgins White II és Roger Bruce Chaffee pilótákkal azonban egy banális rövidzárlat végzett: az tiszta oxigénnel teli kabinban egy szikrázó kapcsoló miatt felcsapó lángok pillanatok alatt felfalták az éghető anyagokat, a tűz, a forróság, a keletkező füst és szén-monoxid, a hirtelen oxigénhiány, valamint a tény, hogy belülről nem volt nyitható az űrhajó ajtaja, így együtt esélyt sem hagytak a csapdába esett űrhajósoknak a menekülésre.

A parancsnok, a 40 éves Gus Grissom tapasztalt, karizmatikus űrhajós, igazi sármőr volt. A légierő pilótájaként került a NASA-hoz, és második amerikaiként járt az űrben: a Mercury-program keretén belül 1961. július 21-én a Liberty Bell 7 űrhajóval érte el a világűrt. Ezen kívül a Gemini-program első páros űrrepülése is a nevéhez fűződik, tehetsége, mérnöki tudása, űrhajós tapasztalatai, kitartása, elhivatottsága egyaránt kiemelték társai közül. Így látta ezt Donald “Deke” Slayton, aki az Apollo-program idején a NASA személyzeti ügyekért felelős vezetője volt, azaz alapvetően az ő szava döntött az egyes küldetések legénységének kiválasztásakor.

Slayton maga is tagja volt az eredeti hét Mercury-űrhajósnak, de enyhe szívritmuszavara miatt eltiltották az űrrepüléstől, és csak kockázatos, de sikeres szívműtétje után válhatott igazi űrhajóssá 1975-ben, az Apollo-Szojuz, amerikai-szovjet közös űrrepülés során. Miután 1962-ben a Mercury-programból kiesett, Deke tulajdonképp társai főnöke lett: a Gemini- és Apollo-programban ő döntött, hogy melyik kiképzett űrhajóst melyik küldetésre jelölik ki – ebben az Űrhajós Iroda másik vezetője segítette, aki nem más volt, mint Alan Shepard, azaz az első amerikai űrhajós.

Az amerikai űrpogramban a küldetések legénységét elsősorban a megszerzett tapasztalat alapján választották ki, így a fontos, nagy presztízsű repülésekre elsősorban a veterán űrhajósokat jelölték. Ennek köszönhető, hogy az Apollo-program legénységi rotációjában – azaz a tervekben szereplő tesztrepülések, illetve az éles Hold körüli küldetések, majd holdraszállások elsődleges és tartalék triói kiválasztásában – az úttörő Mercury-űrhajósok elsőbbséget élveztek. A ténylegesen repült hat űrhajós közül azonban Al Shepard (Slaytonhoz hasonlóan) egészségügyi problémával küzdött, Scott Carpenter bal karja egy motorbaleset következtében lebénult, John Glenn pedig elhagyva a NASA-t politikai pályára lépett, így alapvetően három név jöhetett számításba, amikor először kellett elgondolkodni azon, hogy ki tehetné meg az űrversenyt lezáró első lépést a Holdon, ki írhatja be vele a nevét a történelemkönyvekbe.

Az űrtörténészek többé-kevésbé egyetértenek abban, hogy Gus Grissom, Gordon Cooper és Walter Schirra hármasa közül Grissom lehetett volna a legalkalmasabb a holdraszállás parancsnoki tisztének betöltésére. Cooper kevésbé volt fegyelmezett, jobban lekötötték a tudományos feladatok, mint az űrrepülés létfontosságú részfeladatainak precíz begyakorlása és végrehajtása, Wally Schirra pedig nem mindig jött ki jól főnökeivel, motiválatlansága gyakran rossz hatással volt felkészülésére is.

Az, hogy Gus Grissom volt haláláig a kiválasztott, Deke Slayton 1994-es posztumusz önéletrajzi kötetéből (Deke!) kétségkívül kiderül. Slayton 1964-ben dolgozta ki az Apollo-küldetések fő- és tartalék legénységek rotációs rendszerét, ami azon alapult, hogy az egyes küldetések tartalék legénységei három körrel később fő legénységgé léptek elő. Az Apollo program elején azt persze nem lehetett pontosan tudni, hogy a sorban melyik küldetésből lesz a program csúcspontjának számító Első Emberes Holdraszállás, azt viszont Slayton leszögezte, hogy ő személy szerint Gus Grissomot szemelte ki a történelmi küldetés parancsnokának. Így fogalmaz könyvének 191. oldalán:

“Egy dolog egészen biztos, hogy másképp alakult volna, ha Grissom nem hal meg: ő lett volna az első fickó, aki a Holdra léphet, nem Neil Armstrong. Semmi nem szólt Neil ellen. Mindig elvégezte a rábízott munkát, de aznap, amikor kijelöltük az Apollo-11 parancsnokának, még nem lehetett biztosan tudni, hogy az a küldetés fog először a Holdra szállni. [...] De Bob Gilruth [a NASA egyik vezetője], a vezérkar és én abban az egyben egyetértettünk az Apollo-1 tűzesete előtt, hogy az egyik Mercury-űrhajósnak kell megadni az esélyt, hogy első lehessen a Holdon. És azidőtájt Gus volt az egyetlen az eredeti hetesből, akinek megvolt a tapasztalata, hogy végigcsinálja egészen a landolásig.”

Slayton visszaemlékezéseiből kiderül, hogy a tervezési folyamatban valóban előkelő helyen szerepelt az Apollo-11, mint lehetséges első Holdraszálló küldetés, de semmi nem volt bebetonozva. "Nem volt előre szigorúan eldöntött kérdés, hogy ki tegye meg az első lépést a Holdon. Ha rajtam múlt volna, akkor Gus lett volna az, és ebben a vezetőség is egyetértett velem. Gus halálával Frank Borman és Jim McDivitt lettek a legesélyesebb jelöltek, de tökéletesen megbíztam Tom Staffordban, Neil Armstrongban és Pete Conradban is."

Az tehát, hogy Neil Armstrong lett az első ember, aki a Holdra léphetett, leginkább az 1967-es tragédia miatt alakult így. Az Apollo-program körül így is akad pár megválaszolásra váró kérdés (természetesen nem a háborodott összeesküvés-elméletekre kell itt gondolni, hanem politikai, technikatörténeti, tudományos felvetésekre), így például félig-meddig komolyan feltehetjük a kérdést, hogy vajon mit mondott volna a legendásan szűkszavú, Armstrongnál nagyságrendekkel kevésbé költői alkatú Grissom, amikor a leszállóegységből a Holdra huppant volna.