Ha azt gondolná, a jobboldaliak mind Fekete György-fanok és Vidnyánszky-rajongók, a ballibek meg Kulka- és Alföldi-fetisiszták, csalódni fog: a világ ennél szerencsére egy kicsit bonyolultabb. Az MTA szociológusai friss kutatásukban azt vizsgálták, kik ma a legnagyobb kulturális tekintélyek széles e hazában. Mutatjuk a neveket, de még érdekesebb, hogy a kultúrharc szinte tökéletesen az elit belügye marad, az emberek nem politikai alapon választanak maguknak csillagot. A kultúrkampf azért érdeklődés hiányában is tart tovább.
Talán nem mindenki vette észre, de éppen egy elitcsere kellős közepén vagyunk Magyarországon. Most nem Mészáros Lőrinc világrekorder gyarapodására meg általában a Rokonokat idéző klientúra- nemzeti tőkésosztály-építésre gondolunk, hanem arra, ami a kulturális szférában zajlik. A tömegmédia kormányközeli einstandolása közben az úgynevezett magaskultúra erőviszonyait is jó pár év óta próbálja a jobboldal átformálni. Magyar Művészeti Akadémia, kőszínházak vezetése, szépirodalmi és folyóirat-támogatások, emlékezetpolitikai boom, lehet sorolni a tereprendezés helyszíneit, de az efféle intézményes frontok mellett
Hogy a jobboldal igyekszik lecserélni a baloldalhoz kötött kulturális celebeket, a Nemzeti Színháznál a leglátványosabb: az Alföldi Róbert–Vidnyánszky Attila-csere abból a szempontból speciális, hogy itt a főszereplők mindketten olyan minőségi figurák, akiknek a tehetségét időnként még a másik oldal is elismeri, ez amúgy nem feltétlenül jellemző a hasonló átrendezési kísérleteknél.
De mennyire mennek át mélyebben ezek a politikai lépések, mennyire tud hatni a konzervatívnak mondott kulturális fordulat? A kultúrkampf lakossági leképeződését most egy friss kutatásban az MTA Társadalomtudományi Központ szociológusai vizsgálták, és elsősorban arra voltak kíváncsiak, hogy kik számítanak a legtekintélyesebbnek a magyar kultúrában manapság, azután, hogy, mint írják,
az Orbán-kormányok erőteljes kísérleteket tettek a mi korábbi elitfelvételeink eredményei által is alátámasztott, baloldali kulturális fölény megváltoztatására.
Kristóf Lucáéknak volt már ugyanis hasonló témájú kutatásuk: akkor azt nézték, hogy maga az elit kiket tart a legfontosabbnak. Az rögtön látszott, hogy a maguk szempontjából van igazságuk a jobboldali átrendezést pártolóknak: a magyar eliten belül tényleg nagy túlsúlyuk van a balra bekötött celebeknek, miközben van egy elég mély politikai törésvonal is az értelmiségen belül.
Ehhez képest most szélesebb körben nézték meg ugyanezt, és az eredmények azt mutatják, hogy a társadalom egészében a kultúrkampf harsonái süket fülekre találnak, mindez lényegében csak az értelmiségi szekértáborokat érdekli.
A fő eredmények:
Az itt olvasható adatok Kristóf Luca Hírnév és tekintély a kortárs kultúrában című tanulmányából, illetve az MTA TK Szociológiai Intézetének nagyobb, társadalmi integrációs kutatásából származnak. Az 1000 fős telefonos közvélemény-kutatást a Závecz Research végezte reprezentatív országos mintán. 500 válaszoló zárt kérdéseket kapott, és egy tízes listából választhatta ki, hogy kikről hallott, kiket tart a magyar kultúra kimagasló alakjának, valamint kik azok, akikről hallott, de értéktelennek tartja a munkásságukat. A másik 500 válaszolónak lista nélkül kellett arra a nyitott kérdésre válaszolnia, hogy „ön szerint az elmúlt években kik voltak a magyar kulturális élet leginkább kimagasló alakjai?”.
A módszertanról oldalt olvashatnak egy keveset. A lényeg: a telefonos kutatásban arra kérték a válaszolókat, hogy mondják meg, a felsorolt nevek közül kikről hallottak, illetve kiket tartanak közülük a magyar kultúra kimagasló alakjának. Arra is rákérdeztek, hogy kik azok, akiket nem szeretnek („hallott róla, de értéktelennek tartja”).
Ami nem meglepő, hogy ismertségben kimagaslik a listán szereplő két, tévéből is ismert színházi ember, Alföldi Róbert és Kulka János. Váratlanabb, hogy az ismertségi toplista harmadik helyezettje Kertész Imre: bár őt az irodalmi Nobel-díj elnyerése előtt a szűk irodalmi közegen kívül még az elitben sem különösebben ismerték, a Nobel után ez alapvetően megváltozott, ma már a megkérdezettek több mint kétharmada állítja azt, hogy ismeri. Majdnem kétharmados az ismertsége Kocsis Zoltánnak is. Ez főleg annak a fényében érdekes, hogy például Vidnyánszky Attila és Nádas Péter ismertsége mennyire alacsony: róluk csak 28, illetve 25 százalék hallott.
| ismeri (%) | ismeri és kimagaslónak tartja (%) | ismeri és elutasítja (%) | |
| Kulka János | 91 | 44 | 23 |
| Alföldi Róbert | 90 | 51 | 25 |
| Kertész Imre | 68 | 63 | 18 |
| Kocsis Zoltán | 63 | 74 | 11 |
| Nemes Jeles László | 53 | 53 | 17 |
| Jókai Anna | 46 | 45 | 17 |
| Esterházy Péter | 43 | 48 | 17 |
| Vidnyánszky Attila | 28 | 25 | 26 |
| Nádas Péter | 25 | 11 | 14 |
| Fekete György | 17 | 11 | 34 |
A nevek alapján látszik, hogy ez a rövid, tíz főből álló lista (azért választották éppen őket, mert a korábbi kutatásban az jött ki, hogy a magyar elit őket tartja a legfontosabb értelmiségieknek) sajnos tele van halottakkal. „A magyar kultúrában az elmúlt évtizedekben ugyanazok a szereplők voltak a legnagyobb kulturális tekintélyek: Esterházy Péter, Kocsis Zoltán, Törőcsik Mari, Nobel-díja óta Kertész Imre, a jobboldali értelmiségi közeg számára Jókai Anna. Közülük legtöbben az elmúlt egy-két évben elhunytak” – áll a tanulmányban. Kristóf Luca szerint
Az elitcsere emiatt tehát szükségszerű, a politikai szándékú lecserélés viszont a kutatás eredményei szerint sokkal kevésbé működik. A vizsgálatban ugyanis nemcsak azt nézték, hogy kiket ismernek sokan, hanem azt is, hogy kiket ismernek el. Általában pozitív az értékelés, a legtöbben (az erre válaszolók egyharmada) Fekete György teljesítményét tartja értéktelennek. Arra nincs adat, hogy pontosan mit nem kedvelnek benne, de mivel ő az egyetlen olyan szereplő a listán, akit a közvélemény elsősorban (kultúr)politikusként, nem pedig művészként ismer, feltételezhető, hogy ez játszhat szerepet a negatív véleményben.
A legtekintélyesebb (ismertek és elismertek) toplistája:
Na de hol marad Alekosz, Berki Krisztián, Bunyós Pityu és a PAM kutya? A legmeglepőbb talán, hogy a nép ugyanazokat az értelmiségi celebeket tartja szavai szerint nagyra, mint a sznobnak gondolt értelmiség. Ez leginkább akkor derült ki, amikor a válaszolók egy részének a kutatók nem adtak segítséget; ők nem kaptak előzetesen szűrt listát, hanem mindenkinek fejből kellett megneveznie olyan személyeket (legfeljebb hármat), akik szerintük a magyar kulturális élet kimagasló alakjai. Ami szembeötlő, hogy ez a spontán említésekből összeállt lista mennyire hasonlít az értelmiségi szavazatokból összeállt névsorhoz: az élen ebben Nemes Jeles, Kocsis, Alföldi, Kertész és Esterházy szerepel.
Abból, hogy „a tömegkultúra sztárjait, popzenészeket vagy televíziós személyiségeket kevesen említettek meg”, Kristóf Luca és kutatótársai arra következtetnek, hogy „a magaskulturális hierarchia legitimnek tekinthető”. Hogy milyen értelemben legitim, persze kérdés; hogy ilyen válaszok születtek, annak módszertani okai is lehetnek. Mintha maga a „kultúra” szó automatikusan a magaskulturális szereplőkre vonatkozó asszociációkat hívná elő, és a válaszolók jelentős része egy ilyen felszólításra lázasan keresni kezdené azokat a neveket, akiket úgy gondolja, hogy illendő lehet bemondani – azok helyett, akiket valóban szeret fogyasztani. A hasonló közvélemény-kutatós módszerek korlátaival mindenesetre érdemes tisztában lenni.
Az így is tanulságos, hogy a nyitott kérdésre mennyivel kevesebben említenek egy-egy személyt: a megkérdezettek 53 százaléka egyetlen nevet sem tudott vagy akart mondani, de a 47 százalék válaszai természetes módon szintén több ember között oszlottak meg. Bár a konkrét sorrend az alacsony számok miatt nem annyira érdekes, az például látszik, hogy nemcsak (Kertésznél) a Nobel, hanem az Oscar-díj is mennyit számít: amellett, hogy Nemes Jeles László első lett, az éppen a felmérés idején rövidfilmes Oscart nyerő Deák Kristóf is bekerült a legjobb tízbe. Általánosabb tanulság lehet, hogy Magyarországon sokszor csak a külföldi elismerés hozza meg a hazai áttörést.
És a politika? A kulturális elismerésekben kevesebbet számít, mint gondolnánk. Miközben az eliten belül a személyes toplistákat elég erősen befolyásolta a politikai szimpátia (Esterházyt és Kertész Imrét inkább a baloldaliak, Jókai Annát meg inkább a jobboldaliak tartották nagyra), a mostani lakossági vizsgálat eredményei „azt mutatják, hogy a kultúrharc egyértelműen az elit belügye: a társadalom más csoportjai a legtöbb esetben nem vetítik rá pártszimpátiájukat a kulturális szereplők megítélésére. Kertész Imre az értelmiségi közegen kívül egyszerűen csak az egyetlen Nobel-díjas magyar író, Nemes Jeles László pedig Oscar-díjas filmrendező.”
Nemcsak Kertész Imre, de még Alföldi megítélésére sincs komoly hatással a pártszimpátia. Kulkával már nem teljesen ez a helyzet: őt a fideszesek még elismerik, a jobbikosok viszont már nem túlzottan. A fő kivétel azonban Vidnyánszky Attila volt. „Az ő teljesítményét alapvetően csak a kormánypárti szavazók tartják kimagaslónak” – állapítja meg a kutatás. Ezek alapján a tanulmány fő következtetése, hogy
a kortárs kánon átírására tett kísérletek, melyekkel a politikai elit a kulturális elitcserét kíséri” (...) legalábbis egyelőre – sikertelenek maradtak.