A kormány ugyan a szakképzést erősítené a gimnáziumok rovására, a családok épp ellenkező vágányon vannak: 2017-ben először történt meg, hogy gimnáziumba jelentkeztek a legtöbben, a szakiskolákban meg lassan kiürülnek az osztályok. A 16 éves tankötelezettség óta brutálisan sok a lemorzsolódó, alapvetően ma is az határozza meg a sikert, hogy ki milyen családba születik. Friss számok a magyar közoktatás állapotáról.
A béremelések ellenére továbbra is alulfinanszírozott oktatási rendszer és alulfizetett tanárok, ennek megfelelően egyre kevesebb pályakezdő és elöregedett tanári kar, és a romló összteljesítmény mögött nemzetközileg is kirívó mértékű egyenlőtlenség jellemzi a magyar közoktatást a legfrissebb hivatalos számok szerint. Az adatok a frissen megjelent „A közoktatás indikátorrendszere 2017” kiadványból származnak.
A kutatók (az MTA KRTK Közgazdaság-tudományi Intézetét képviselő Hajdu Tamás, Hermann Zoltán, Horn Dániel és Varga Júlia) 2015-ben dolgozták ki ezt az indikátorrendszert, hogy a viták mögött legyen egy olyan egzakt háttér, rendszeresen frissülő adatokkal, amely „alkalmas arra, hogy a szakpolitikai döntéshozók könnyen és pontosan tájékozódjanak a közoktatás aktuális állapotáról, illetve trendjeiről”.
A közoktatás globálisan is egyre inkább a sztenderdizált mérések irányába megy – látható ez például a gyerekek kompetenciáit mérő PISA iránti óriási figyelemből is. A legutóbbi, minden korábbinál rosszabb magyar PISA-eredményekre az MTA mellett magyar oktatáspolitikának is reagálnia kellett, de a gyakorlati eredményeket még nem lehet látni. Kommunikációs szinten Palkovics László államtitkársága nagyjából három dolgot tett:
Politikai retorika és tényleges cselekvési terv, mozgástér tekintetében még most sem lehet tisztán látni, az új NAT körüli munka lényegében zárt ajtók mögött zajlik, kívülről a szakmában sem nagyon tudják, mi várható, érdemi szakmai párbeszéd egyelőre ezúttal sincs. Az oktatás pedig kétségtelenül olyan hatalmas, sokszereplős rendszer extrém tehetetlenségi nyomatékkal, ahol a szakpolitikai beavatkozások általában csak lassan mennek át.
A mostani indikátorrendszer összeállítói valóban csak nyersanyagot kívántak adni elsősorban, de így is vannak a nyilvánosan is elérhető kötetben olyan fejezetek, amelyekből világosan látszik a politika hatása. Legtisztábban ez talán a Fidesz oktatáspolitikájának egyik legtöbbet vitatott, szimbolikus értékkel is bíró döntésénél, a tankötelezettségi kor 16 évre való leszállításánál látszik. Amikor még 2012-ben ezt meglépték, az volt a fő indok, hogy felesleges az iskolarendszerben erővel tartani azokat, akik nem tudnak vagy nem akarnak tanulni – a döntés kritikusai erre azt mondták, hogy ezzel a magyar állam lényegében lemond arról az alsó rétegről, mely így gyakorlatilag értelmezhető végzettség nélkül kerül ki a munkaerőpiacra.
Azóta bő öt év telt el, és az indikátorrendszer pontosan mutatja a hatásokat. 2011-ben a 17 éveseknek még 98, 2016-ban viszont már csak a 85 százaléka vett részt a közoktatásban. (14. ábra)
Ők majdnem mind középfokú végzettség nélkül hagyják ott a közoktatást. Mint a kutatók megjegyzik, Magyarországon európai összehasonlításban is magas a korai iskolaelhagyók aránya. De az országon belül is óriási területi különbségek vannak: Borsod-Abaúj-Zemplénben és Nógrádban a fiatalok 20 százaléka maximum az általános iskolát végezte el, vagyis az amúgy is legkevesebb munkalehetőséget kínáló régiókban minden ötödik fiatal már eleve úgy kezdi a felnőtt pályáját, hogy gyakorlatilag semmi esélye nincs semmire, legfeljebb az alkalmi közmunkára. (13. ábra)
A legrosszabb a helyzet a sokaknak lényegében csak oktatási elfekvőt jelentő szakközépiskolákban (a régi szakiskolákban) a helyzet. Ebben az iskolatípusban minden évben 15-25 százalék morzsolódik le végzettség nélkül a tanév közben.
A fejletlenebb régiókban a diákok számottevő része a lehető legkorábban elhagyja a közoktatást, amint erre lehetősége nyílik, azaz eléri a tankötelezettségi korhatárt.”
Miközben a kormányzati retorikában állandóan arról lehet hallani, hogy vissza kell adni a kétkezi munka becsületét, hogy nem kell mindenkinek továbbtanulnia, hogy a szakképzést kell megerősíteni a gimnáziumok rovására (és azon belül is a gyakorlatit a tantárgyak rovására), az adatokból egyértelműen látszik, hogy ez a szándék nem találkozik a tényleges kereslettel, a családok továbbtanulási terveivel. (9. ábra)
„A 2010–2017 közötti időszakban a középiskolai jelentkezések rangsorában alapvető változások történtek. A szakgimnáziumi jelentkezések aránya 41-ről 35 százalékra csökkent, míg a gimnáziumi jelentkezések aránya 34 százalékról 38-ra nőtt. 2017 volt az első év az elmúlt két évtizedben, amikor több tanuló jelentkezett gimnáziumba, mint szakgimnáziumba” – áll a kötetben, és a kutatók arról írnak, hogy míg a gimnáziumok már a kapacitáskorlátuk közelében lehetnek, a szakgimnáziumok és a szakközépiskolák osztálylétszáma folyamatosan csökken. A szakközépiskolákban ma már csak 16-17 fős az átlagos osztálylétszám, miközben a gimnáziumokban továbbra is 26, a 6 és 8 osztályos gimnáziumokban pedig ennél is nagyobb.
Az azonban, hogy ki kerülhet be a jobb helyekre, súlyos egyenlőtlenségi kérdés. A közoktatási indikátorok ismét egyértelműen mutatják, hogy a magyar közoktatás, de tágabban is, az egész magyar társadalom működése az esélymegadás helyett alapvetően a születési helyet jutalmazza. Hogy ki hova jut és mi lehet belőle, nagyon nagy mértékben azon múlik, hogy ki milyen családi háttérrel rendelkezik. Az általában elitgimnáziumnak számító 6 vagy 8 osztályos gimikbe 18-szor kevesebb esélye van bejutni azoknak, akik véletlenül nehéz családi körülmények közé születtek, mint a többieknek: amíg a nem HHH tanulók 9 százaléka vesz részt 6/8 évfolyamos, 34 százaléka pedig 4 évfolyamos gimnáziumi képzésben, addig ezek az arányok a HH tanulók esetében sorrendben 0,5 százalék és 10 százalék. Közben a képzeletbeli hierarchia másik végén, a halmozottan hátrányos helyzetű („HHH-s”) tanulók több mint négyszer nagyobb valószínűséggel járnak szakiskolai képzésre, mint a nem többiek: 8 százalék szemben az 1,9 százalékkal. (8. ábra)
Ehhez még egy beszédes adat: a legutóbbi PISA-mérésnek is az volt az egyik legfélelmetesebb eredménye, hogy a gyerekek negyede funkcionális analfabétaként kerül ki az iskolából, úgy, hogy az életben való minimálboldoguláshoz, elemi tájékozódáshoz sincsenek meg a képességei. Ugyanez látszik a nagy hazai, minisztériumi felmérésből, az Országos kompetenciamérésből is: a halmozottan hátrányos helyzetű tanulók átlagosan 200 ponttal gyengébb teszteket írnak szövegértésből, mint a többiek. A drámai mértékű egyenlőtlenségeket pontosan érzékelteti, hogy a 10. évfolyamos HHH-s gyerekek rosszabbul teljesítenek, mint a 6. évfolyamos nem HHH-s tanulók. (5. ábra)
„A magyar oktatási rendszer esélyegyenlőtlensége az OECD-országok körében kiemelkedően magas” – teszik egyértelművé a kutatók. Nem véletlenül: a vizsgált, fejlettnek számító országok között nálunk a második legnagyobb a hatása az anya iskolai végzettségének a gyerek pontszámaira. (6. ábra)
Magyarország nyelvtudás tekintetében a legutolsók között van az Európai Unióban az Eurostat adatai szerint. 2020-tól azonban csak az felvételizhet felsőoktatási intézménybe, akinek van legalább egy középfokú nyelvvizsgája. Hogy ez milyen hatással lesz, az érzékelhető abból, hogy most (2016-os adatról van szó itt is), csak a jelentkezők 44 százaléka rendelkezik nyelvvizsgával. Az indikátorok között nem sok örömre okot adó adatot látni, úgyhogy legalább itt emeljünk ki egy enyhe pozitív tendenciát: azok között, akik a jelentkezés évében érettségiztek,ez az arány hat százalékkal nőtt 2007 és 2016 között. Mellesleg a nyelvvizsgázók arányában is óriási különbségek vannak iskolatípus szerint: a szakgimnáziumokban érettségizőknek csak a negyede nyelvvizsgázik. Hiába mondják tehát, hogy onnan is lehet főiskolára menni, részben a gyengébb nyelvoktatás miatt a szakgimnáziumi tanulók háromnegyede a gyakorlatban meg sem próbálhat majd nekifutni a felvételinek. (21. ábra)
A közoktatás tartalmi és szervezeti, fenntartói államosítsa, centralizálása mellett az elmúlt években egy lényeges dolog szólt a politikai retorikában a fejlesztésről: a pedagógusi bérrendezés. Emiatt 2014-től – persze besorolás és életkor szerint, konfliktusokat is generálva – javult a helyzet, de európai összehasonlításban a magyar tanárok most is keveset keresnek. nem reálértéken számolva, hanem a GDP-hez, és az adott ország más diplomásaihoz képest is. Mint az indikátorkötetben áll:
a magyar pedagógusok a más munkakörökben dolgozó felsőfokú végzettségűekhez képest még mindig kevesebbet keresnek, mint a legtöbb európai országban.”
Oktatási szintek szerint felfelé haladva egyre rosszabb helyen vegyünk az európai országok sorrendjében, középiskolában már egészen hátul (4. ábra).
A bérrendezéssel kapcsolatos egyik fő kritika, hogy mivel a kezdőbér továbbra is nagyon alacsony, így a tanári pálya semmivel nem lett vonzóbb a fiatalok számára – emiatt már a tanárképzőkön is komoly kontraszelekció működik. Az adatok ezzel párhuzamosan azt mutatják, hogy a magyar tanári kar folyamatosan elöregszik: az elmúlt 15 évben nagymértékben csökkent a 30 évesnél fiatalabb tanárok aránya (15-ről 6 százalékra), és közben a pedagógusok 41 százaléka ma már 50 év feletti.
A szerzők nem fogalmaznak ilyen élesen, de a számokból ezt is kiolvashatjuk: miközben a magyar iskolarendszer a világban egyre inkább leszakad, és ott tartunk, hogy nemzetpolitikai szinten is elsőszámú problémának kellene lennie, hogy a hátrányosabb származásúak tömegét veti ki magából használható végzettség és kompetenciák nélkül, a szakmai és irányítási problémák mellett egyszerűen a pénz sem elég. Bár főleg a bérek miatt némileg többet fordít a költségvetés a közoktatásra, mint a megelőző években, a trendek és a nemzetközi oktatásgazdaságtani vizsgálatok is jelzik, hogy ez kevés. Európai összehasonlításban „az iskolai kiadások GDP-hez viszonyított aránya Magyarországon még az utolsó évi növekedés ellenére is meglehetősen alacsony volt 2014-ben, csak Csehország, Szlovákia és Litvánia költött kevesebbet az iskolai oktatásra”, miközben például a lengyelek, észtek a nyugat-európai arányt közelítik, (B1.3.2 ábra). Miközben az európai országok átlagosan a GDP több mint három és fél százalékát fordították az alap- és középfokú oktatásra, Magyarországon az utolsó elérhető adatok szerint ez az érték 2,8 százalék.