Április 11–13. között rendezték Budapesten az Európai Űrügynökség (ESA) második űroktatási szimpóziumát a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen. A háromnapos SSEA konferencia (Symposium on Space Educational Activities) az ESA Oktatási Irodája, a BME Egyesült Innovációs és Tudásközpont (EIT) szervezésében, valamint a Magyar Asztronautikai Társaság (MANT) közreműködésével jött létre, és a rangos európai űrkutatási és űripari vezetők, szakértők mellett egy igazi űrhajóssztárt is elhoztak a magyar fővárosba: dr. Reinhold Ewaldot, a 2001-ben megsemmisült Mir űrállomás egykori lakóját.
Nem túl gyakran fordulnak meg hazánkban nemzetközileg is ismert űrhajósok: legutóbb 2014-ben járt külföldi űrhajós Budapesten, Chris Hadfield kanadai asztronauta szórakoztató zenés előadását rengetegen hallgatták a Szent István-bazilika előtt, előtte pedig Marsha Ivins, a NASA űrhajósnője tartott előadást a BME-n. Amikor kiderült, hogy a 62 éves német űrhajós Budapestre jön, kaptunk az alkalmon, hogy meghallgassuk mondandóját.
Mit is érdemes tudni Reinhold Ewaldról? 1956. december 18-án született Mönchengladbachban, a középiskolai évek után fizikát tanult a kölni egyetemen, ahol 1986-ban doktori fokozatot is szerzett kísérleti fizikából.
Tanulmányai mellett 1983 és 1987 között a Német Kutatási Alapítvány munkatársaként a csillagok bölcsőjének tartott csillagközi molekuláris ködök dinamikáját tanulmányozta, amivel mondhatni megtette az első lépést az univerzum felé.
Az egyetem után a Német Repülési és Űrhajózási Kutató- és Fejlesztőközpont (Deutsche Forschungs- und Versuchsanstalt für Luft- und Raumfahrt; DFVLR) munkatársa lett, ahol számos űrkutatási projektben részt vett. A DFVLR utódjában, a Német Űrrepülési Központban (Deutsches Zentrum für Luft- und Raumfahrt; DLR) már ő lett az űrrepülések koordinátora a tervező részlegben.
1990-ben jelentkezett űrhajósnak az Európai Űrügynökségnél. Csillagvárosban, azaz a Moszkva melletti Gagarin űrhajósképző központban kapott kiképzést, és lett az 1992-es orosz–német Mir-expedíció tartalék űrhajósa. Ekkor még nem jutott az űrbe. 1993-ban már mint a DLR űrhajósirodájának igazgatóhelyettese dolgozott tovább. Csak négy évet kellett várnia, hogy eljöjjön az ő ideje: újabb két évig tartó kiképzés után az 1997-es német–orosz Mir-misszióban már ő lehetett a tudományos kutató az orosz űrállomásra érkező csapatban.
Ewald és két orosz társa, Vaszilij Ciblijev parancsnok és Alekszandr Lazutkin repülőmérnök február 10-én startolt el Bajkonurból, hogy a Szojuz TM–25 űrhajó utasaiként ők legyenek a Mir űrállomás 23. legénysége, csatlakozva az ott dologzó Valerij Korzun, Alekszander Kalerij és Jerry Linenger hármasához. A kétnapos út az űrállomásig eseménytelenül zajlott, ami nem mondható el viszont a Miren töltött időszakról. Ewaldra rengeteg orvos- és anyagtudományi kutatómunka várt, igazán jól jött számára, hogy az 1992-es német–orosz küldetéstől eltérően neki már rendelkezésére állt egy IBM laptop, amibe rögzíthette feljegyzéseit, az elvégzett kísérletek adatait. A kilencedik német űrhajós összesen 18 napot töltött az ekkor már 11 éve a Föld körül keringő orosz űrállomáson, amiről több üzemzavart és kisebb-nagyobb balesetet is feljegyeztek az űrtörténészek. Az egyik legaggasztóbb incidens Ewald küldetésének vége felé történt: február 23-án, vasárnap tűz ütött ki a Kvant–1 modulban, és ha van valami, amitől joggal tartanak az űrhajósok, akkor az a tűz az űrhajó vagy űrállomás fedélzetén.
Reinhold Ewald és öt társa valószínűleg életük legizgalmasabb perceit élték át, a lángokkal való küzdelem során. A tüzet egy meghibásodott oxigénfejlesztő eszköz okozta, és a hivatalos orosz közlés szerint csupán másfél percig, az amerikai Jerry Linenger szerint viszont 14 hosszú percig égtek a különféle anyagok a Kvant–1 modulban, sűrű, mérgező füsttel töltve meg az űrállomás belső tereit. Az űrhajósok kénytelenek voltak felvenni a vészhelyzeti gázmaszkokat, amik közül néhány nem működött, így azokat gyorsan cserélni is kellett. A falra rögzített tűzoltókészülékek közül volt olyan, amit nem tudtak leszedni, ami szintén nem könnyítette meg a küzdelmet az egyre magasabbra csapó lángokkal.
Mivel a méteres, szúrólánggal égő tűz pont elvágta az űrállomáshoz dokkolt két Szojuz TM űrhajó egyikéhez vezető utat, a legénység felét nem lehetett volna evakuálni, ha a tűz megfékezésére tett erőfeszítéseik kudarcot vallottak volna. Három tűzhalált halt űrhajós tragédiáját valószínűleg nem viselte volna el a Mir-program. Szerencsére sikerült a lángokat elfojtani, és két és fél óráig tartó alapos szellőztetés és levegőminőség-mérések után a gázmaszkoktól is megszabadulhattak a kalandot ép bőrrel megúszó űrhajósok. A csak nagyon enyhe füstmérgezést szenvedett Ewald még egy hetet töltött a Miren, aztán Korzun és Kalerij kozmonauták társaságában március 2-án rendben visszatért a Földre. (Ewald kísérleti eredményei mellett az űrhajósok magukkal vitték a tüzet okozó szerkezet darabjait is, hogy a földi szakértők behatóbban elemezhessék a kis híján tragikus végkimenetelű tűz okait.) Reinhold Ewald még 1997-ben egyéni bátorságért járó érdemérmet kapott Jelcin elnöktől, és a német államtól is járt a kitüntetés a Miren tanúsított helytállásért.
A német űrhajós 1999-ben csatlakozott az európai űrhajós-alakulathoz, számos küldetés előkészítésében és levezénylésében vett részt, de ő maga újabb űrutazáson már nem vehetett részt. 2006-tól 2011-ig az Európai Űrügynökségen belül, a Nemzetközi Űrállomás (ISS) műveleti részlegén dolgozott mint a küldetésirányítók egyik főnöke, nevéhez fűződik például az ISS Colombus moduljának följuttatása és csatlakoztatása 2008-ban. 2011 és 2014 között a főigazgatói kabinet vezetőjének tanácsadója volt Párizsban, majd a nős, háromgyermekes, emellett amatőr színjátszó és fekete öves karatemester asztronauta visszatért egyetemi éveinek helyszínére, a kölni Európai Űrhajósközpontba, ahol jelenleg is az ESA kutatóprogramját promotálja, és ami mellett stuttgarti egyetem vendégprofesszoraként tart űrhajózással és űrállomással kapcsolatos előadásokat.
Ewald budapesti előadásában is a Nemzetközi Űrállomással kapcsolatos témákat érintett leginkább, kezdve onnan, hogy rá gyerekként elég nagy hatásal volt az első német sci-fi-tévéfilmsorozat, az „Őrjárat a kozmoszban – Az Orion űrhajó fantasztikus kalandjai”. „Ebben láttam először az űrhajózás nemzetközi megközelítését: az Orionnak amerikai volt a parancsnoka, orosz a biztonsági tisztje, a legénységben pedig mongol, olasz és francia űrhajósok is voltak. Az egyik fő tanulság az volt, hogy az űr csak nemzetközi összefogással hódítható meg." A másik filmélmény, amit meghatározónak tart Ewald, az az ötven évvel ezelőtt bemutatott 2001: Űrodüsszeia. „Szinte tökéletes, ahogy a Von Braun-féle kerék alakú űrállomást, a mesterséges gravitációt, az ott zajló életet ábrázolja. Figyelemre méltó viszont, hogy az ISS egész más. És ennek oka az, hogy az ISS nem más, mint egy mikrogravitációs kutatólabor, amin olyan tudományos munkák folynak, amiket nem lehetne mesterséges gravitációs környezetben végbevinni."
Ewald a Műegyetemen, majd később az MTA székházában tartott előadásában is javarészt saját űrhajós élményeiről, részben pedig a Nemzetközi Űrállomásról mint a fenntartható űrkutatás zálogáról beszélt a hallgatóságnak. A két előadás közt volt lehetőségem pár percet beszélgetni vele.
Előadásának elején említette, hogy milyen nagy hatással voltak önre fiatal korában az Orion sci-fi-sorozat epizódjai. Ma is néz tudományos-fantasztikus filmeket?
Igen, manapság is nézek sci-fiket, megnéztem például a Gravitációt, ami sok szempontból egész pontos, az űrrepülés, űrkutatás egyes tudományos, technikai aspektusait jól ábrázolja. Egy nagy bajom volt vele: rossz irányba tereli a figyelmet, mert szörnyen veszélyesnek, nagyon kockázatosnak láttatja az űrhajózást, ahogy Sandra Bullock és George Clooney az életükért küzdenek az űrben. Mi ezzel szemben azon vagyunk, hogy láttassuk: csupa értelmes és hasznos dolgot lehet csinálni az űrben, és elsősorban a tudományos kutatásra gondolok itt természetesen. Emellett a technológia mára eljutott odáig, hogy a veszélyfaktorok jelentős részét ki lehet iktatni, még ha nem is az összeset.
Néha akciódús persze az élet odafent, emlékezhetünk Luca Parmitanóra, aki csaknem megfulladt űrséta közben nemrég, mert szivárogni kezdett űrruhájában a hűtővíz, vagy jöhetek a saját példámmal, a Mir űrállomáson kiütött tűzzel, ami hatunk életét veszélyeztette, vagy amikor egy Progress teherűrhajó ütközött az orosz űrállomásnak. De ezek ellenére képesek vagyunk élni és túlélni az űrben, mert birtokában vagyunk az ehhez szükséges technológiai tudásnak. Persze nem ígérhetjük ugyanezt egy Mars-expedíció esetére, mert egy Mars-küldetés sokkal hosszabb ideig tartana, mint eddig bármelyik emberes űrutazás. Az ilyen hosszú úthoz még nem állnak rendelkezésünkre a szükséges rendszerek, de épp ez az, amin jelenleg a Nemzetközi Űrállomáson dolgoznak. Az ISS-en az űrhajósok olyan tudásbázist építenek, ami kellő hatékonysággal garantálhatja majdan az emberek túlélését a Marson.
Mi volt a legjobb dolog a Mir űrállomáson töltött idő alatt?
Az emberek folyton a tűzről kérdeznek, pedig rengeteg remek dolgot csináltunk, különös tekintettel az emberi testtel kapcsolatos orvosi kutatásokra, köztük a test nátriumháztartásának vizsgálatára, ami azért különösen érdekes, mert a nátrium, azaz a só nagy hatással van a vérkeringésre, az izomsorvadásra, a csontritkulásra. Nekünk a Miren lefolytatott kísérletekkel sikerült egy teljesen új elméletet megalapozni arról, hogy miképp raktározódik a fölösleges nátrium a testben, a bőr alatti régiókban, és hogyan hat ezekre a folyamatokra, hogyan gyorsítja például a csontritkulást. Emellett sokat dolgoztunk a Nemzetközi Űrállomás előkészítésén is a Mir fedélzetén. Én legszívesebben az ilyen dolgokra emlékszem vissza, és amikor ezekre a tudományos eredményekre gondolok, úgy érzem, hogy megértek minden erőfeszítést és kockázatot.
A másik dolog, amire szívesen emlékszem, a barátság. A barátság, ami az orosz és európai űrközpontokban dolgozókhoz fűzött és fűz mai is. A barátság az orosz kollégákkal, akikkel a kiképzés alatt együtt készültünk az űrrepülésre, és bár mindannyiunknak megvolt a saját programja, a saját megbízatása, rengeteget segítettünk egymásnak. Sokat köszönhetek mindannyiuknak, hogy végre tudtam hajtani minden feladatot.
Az utóbbi időben egyre hevesebbek a viták azzal kapcsolatban, hogy a Marsra menjen az ember, vagy inkább térjen vissza a Holdra? Mit gondol erről?
Rám kétségkívül nagy hatással volt annak idején a holdra szállás, a „bármit meg tudunk csinálni" attitűd, amit akkoriban láthattunk. Szerintem a mi generációnk azt szeretné, ha az utánunk jövő fiatal kutatóknak, mérnököknek, természettudósoknak hasonló élményben lenne részük, olyasvalamit élhetnének át, ami inspirálni tudja őket. Abban bízom, hogy amikor ennek az évszázadnak a végén visszatekintünk, azt látjuk, hogy elértük a célunkat, a Marsot.
De ha ragaszkodunk a jelen időhöz, nincs könnyű dolgunk ebben a kérdésben. Megváltozott a nézőpont, már nem csupán annyi a cél, hogy egy nap ember tegye a lábát a Marsra, és aztán visszatérjen. Azon törjük a fejünket, hogy miképp lehet hosszú távon fenntartható telepet létrehozni, amiről valahol a Mars-mentőakció című film is szól, hogy még egy filmet említsek az utóbbi évek terméséből. Jelenleg ennek látom a legtöbb értelmét, például kitalálni, hogy miképp juttatunk felszerelést a Marsra a leendő küldetések űrhajósai számára. De a Hold is fontos szerepet fog játszani a közeljövőben, és az ESA-nak erre is van víziója: a Hold-falu, ahol nemzetközi összefogással lehet majd tudományos és gazdasági tevékenységeket folytatni, egy igazán különleges közösséget építeni.
Hogy látja, van-e értelme egyáltalán embert küldeni ilyen messzire? Nem egyszerűbb-e robotokkal felderíteni az űrt?
Nem tekinthetünk el az emberi tényezőtől. Attól az érzéstől, hogy olyan században élünk, amiben óriásira tágulnak az emberi faj lehetőségei. Minden csodálatom a Marsra küldött robotoké, a bolygóközi űrszondáké, az üstökösöket vizsgáló és azokon landoló műholdaké, de saját szemünkkel látni a dolgokat az emberi lét egyik értelme. Ha egy embertársunk visszatér és saját szavaival elmeséli, hogy mit látott, az az emberiség többi részére óriási hatással tud lenni. Nem mindenki tud eljutni az űrbe, mert az űrrepülés nagyon drága. Ezért van szükségünk követekre, olyan emberekre, akik – akár a robotizált űrkutatás segítségével – kitapossák az utat, amit az emberiségnek járnia kell.
Előadásában az oktatás fontosságát hangsúlyozta. Miképp látja napjainkban a laposföld-hívők, a holdra szállást kamunak tartók nézeteinek terjedését?
Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy felül tudunk kerekedni ezeken. Én külön szerencsésnek mondhatom magam, hiszen saját szememmel láthattam, hogy a Föld kerek, és bárkit szívesen meggyőzök erről. Egy csomó eszköz a rendelkezésünkre áll, hogy megmagyarázzuk a bennünket körülvevő világ jelenségeit.
Tudna ilyen eszközt mondani?
Számomra a legjobb példa erre a gravitációs hullámok felfedezése, mert azt mutatja, hogy azok az elméletek, amiket az ember itt a Földön kidolgozott, elsősorban Albert Einstein relativitáselméletére gondolok, az univerzum legtávolabbi, milliárd fényévekre lévő szegleteiben is működnek. A fizika törvényei ugyanazok mindenütt!
Az emberiség jó úton jár, és elég nagy butaság lenne letérni erről az útról. Aktívan kell fellépnünk ezen nézetek terjedése ellen. Az űrkutatás, a tudomány edukátorainak feladata, hogy meggyőzzenek mindenkit a tudományos módszer erejéről, hogy ez a tudás megszerzésének legfőbb útja, nem pedig a találgatás és a spekulálgatás, a csodás magyarázatok fabrikálása.