Az űrhajósok és a zene kapcsolata jóval régebbre nyúlik vissza, mint az iPod megjelenése. A digitális zene forradalmát elindító MP3-lejátszó azonban amellett, hogy egy űrhajón játszódó sci-fi alapján kapta nevét, része az űrtörténelemnek is, többször, több eszköz járt a Földön kívül, de az ISS-re például nem vihették magukkal az asztronauták.
Az űrben még bőven a Gemini-programban, az űrhajózás hőskorában csendült fel először hangszeres zene, amikor a Gemini–7 és a Gemini–6A 1965-ös randevúja során a Gemini–6A két asztronautája, Walter M. „Wally” Schirra parancsnok és Thomas P. Strafford pilóta megtrollkodták a Gemini–7-et és a houstoni irányítóközpontot egy mini szájharmonikával és hat apró csengettyűvel. A Gemini–6A fedélzetéről 1965. december 16-án ugyanis egy sarki pályán északról délre haladó objektumról számoltak be az űrhajósok, majd eljátszották a Jingle Bells dallamát a magukkal vitt miniatűr hangszereken. Az űrhajók és az irányítóközpont között lejátszódó beszélgetést, benne a világ első űrben közvetített zenei művével itt meg lehet hallgatni .
Ha a képletből kivesszük a hangszert, akkor a szovjetek egyébként megelőzték az amerikaiakat az űrzenében is. 1962. augusztus 12-én ugyanis az ukrán származású Pavel Popovics a Vosztok–4 fedélzetén Szergej Koroljov szintén ukrán rakétamérnök kérésére elénekelte a Дивлюсь я на небо (magyarul Az eget nézem) című dalt. Itt meg lehet hallgatni egy 1964-es előadást:
Az űrhajósok és a zene kapcsolata azóta is tart, többször zenéltek az asztronauták és kozmonauták az űrállomásokon, és zenéltek az űrsiklókon is. Ezek közül a legismertebb talán Chris Hadfield videós búcsúja az ISS-től, ahogy David Bowie Space Oddity című dalát adja elő egy gitárral. De adtak elő az űrből élőben koncerten is, Alexander Gerst például a Kraftwerkhez jelentkezett be , hogy közösen előadják a legendás német együttes Spacelab című dalát.
Arra, hogy a zene jó hatással van az űreszközökön a földihez képest rendkívül kis helyen összezsúfolt élő személyzet mentális egészségére, az orosz pszichológusok jöttek rá még a Szovjetunió űrprogramja során. Éppen ezért még szovjet űrprogramban született meg az a rendelet is, hogy az űrállomáson – a Mir második missziójától, 1987-től kezdődően – kötelező jelleggel lennie kell egy gitárnak. Az első gitárt a Szaljut–6-ra vitték fel, és Alekszander Ivancsenkov játszott rajta először 1978-ban.
Miután a Mirt leváltotta az ISS, az előbbin szerzett tapasztalatok alapján a Nemzetközi Űrállomáson is kötelező tartozékká tették a hangszereket, 2001-ben az Expedition 3 vitte magával az elsőt, szintén egy akusztikus gitárt. Eddigre azonban nem csak gitár járta meg az űrt, különböző fúvós hangszereket is vittek magukkal és használtak is az űrben, Ronald A. McNair például egy szoprán szaxofonon játszott az STS–41B során a Challenger űrsikló fedélzetén 1984-ben.
Amellett, hogy saját maguk pszichés állapotának, az űrügynökségek PR-részlegének is jót tettek az asztronauták, akik valamilyen hangszeren zenéltek (zenélnek). Jó, de mi volt a helyzet akkor, ha nem játszani akartak az űrhajósok pihenőidejük alatt, hanem zenét hallgatni?
Nagyjából ugyanaz, mint amit a Földön csinálnak az emberek: rádiót hallgatnak, vagy hanghordozók között válogatnak. A NASA a Gemini-programban vezette be, hogy űrhajósait zeneszámok sugárzásával ébresztik reggelente. Az 1970-es években az amerikai Skylab űrállomáson már rendszeresítettek voltak a zenei kazetták, melyeket – akárcsak a hangszereket – szigorú vizsgálatoknak vetették alá, mielőtt az űrhajók rakománya vagy a legénység személyes tárgyai közé kerültek. A vizsgálatok során azt kutatták, hogy az adathordozók anyagából nem szivároghat-e valamilyen gáz, ami kárt tehet az űreszközökben vagy veszélyeztetheti az űrhajósok életét. Ahogy a technológia fejlődött, a kazettákat idővel kiváltották a CD-k, az idén tíz éve véget ért űrsiklóprogram nagyobb részében is ezek voltak a rendszeresített hanghordozók. 2007-ig, amikor leváltották őket az iPodok.
A Columbia tragédiáját követő első repülés, a 2005-ös STS–114 programfelelőse, Andrew Thomas mondta el a visszatérésük után tartott sajtótájékoztatón, hogy nagyjából húsz CD-t vitt magával, melyeken szavai szerint „a három legnagyobb B: Beethoven, Bach és a Beatles” zenéi voltak. Az ABC akkori riportja szerint az Apple marketing csapata is látta a tájékoztatót, ezt követően pedig szó szerint megrohamozták a NASA-t a felajánlott iPod zenelejátszókkal.
Az iPodok jóval praktikusabbak voltak, mint a CD-k, hisz kisebb helyet foglaltak és több dal is fért el rajtuk. Ugyanakkor rendszeresítésükre két évet kellett várni, ráadásul át is kellett alakítani a lejátszókat ahhoz, hogy az űrsiklók fedélzetére vihessék őket. A robbanásveszélyessége miatt az űrsiklókon tiltott lítiumion-akkumulátort le kellett cserélni az iPodokban, helyette egy, az alkáli AA elemekre hasonlító energiacellát csatoltak adapterrel a lejátszókhoz. Az Apple az űrsiklóprogram során készült fotók tanúsága szerint nem akadékoskodott az átalakítást illetően, valószínűleg belátták, hogy jobb ez, mint a PR-rémálom, amit egy kigyulladó iPod hibájából megsemmisült űrsikló jelenthetett volna.
2007-re az űrsiklók legénységének rendszeresített eszköze lett az Apple zenelejátszója a személyzet személyes tárgyai (Crew Personal Items) között, melyeket kis hangfalakra kötve használtak, a lejátszókra kerülő zenéket pedig még a Földön maguk, vagy családtagjaik válogatták össze. A legénység ébresztéséhez használt dalok kiválogatásában is sokszor segítettek a küldetésirányítóknak az űrhajósok családtagjai; sőt, több esetben maga az előadóművész, például Beyoncé vagy Elton John személyes üzenetet is küldött a Földtől 350-400 kilométerre keringő legénységnek.
Bár az űrsiklókon engedélyezték az iPodot, a Nemzetközi Űrállomáshoz csatlakozó küldetések során az ISS-re nem vihették magukkal a zenelejátszót az asztronauták. Ennek oka szimplán az volt, hogy a lejátszókat nem vizsgáztatták le abból is, hogy az űrállomás biztonsági szabályzatának megfelelnek-e. Talán ennek is köszönhető, hogy elkészült a cikk borítóképeként látható fotó 2008-ban, melyen az ISS-hez dokkolt Endeavour ablakában úgy hever az iPod, mintha csak egy parkoló autó szélvédője mögé dobta volna be a tulaj, amíg gyorsan kiugrott tankolni.
2008-ban egyébként felkerült egy iPod az Űrállomásra, az ESA Jules Verne automata teherűrhajójának rakományaként. A lejátszóra felkerülő dalokat az Európai Űrügynökség 2007-es pályázatán győztes diákok válogatták ki.
Az űr egyébként az iPod elnevezésében is szerepet játszott. A zenelejátszót az Apple-nek a kilencvenes évek végén, kétezres évek elején szövegíróként dolgozó Winnie Chieco nevezte el. A kaliforniai céghez frissen visszatért Steve Jobs víziója az volt, hogy a Mac az a multimédiás szórakoztató központ otthon, melynek rengeteg kiegészítője lesz, elsőként az iPod. A Mac tehát a bázis, vagy állomás, az iPod egy ennek elhagyására használható komp.
Ezen a gondolaton haladt tovább Chieco, így jutott el az űrhajókig. A még bemutatás előtt álló iPod prototípusának kinézete Chiecot emlékeztette Stanley Kubrick és a filmtörténet legzseniálisabb sci-fijének, a 2001: Űrodüsszeiának kompjaira. A Discovery űrkompjainak neve a filmben EVA Pod, innen jött az ötlet, hogy az MP3-lejátszót nevezzék el az iMac után iPodnak.
Mára az űrsiklók és az iPodok is nyugdíjba vonultak. Az űrsiklóprogramot tíz évvel ezelőtt, 2011. július 21-én állították le az Atlantis utolsó repülésével, az Apple pedig a klasszikus, kontrolltárcsás (clickwheel) iPodok gyártását és forgalmazását 2014. szeptember 10-én fejezte be.
(Borítókép: Az Endeavour űrsikló az ISS-hez dokkolva. Fotó: NASA)