Elvileg felszabadultabban élünk, mint valaha, mégis tombol a magány. Ember legyen a talpán, aki tudja, hogy mit szabad éppen, és mit nem.
A romantikus szerelem biza szép dolog, de majdhogynem kivitelezhetetlen, ha még az ismerkedés is komoly akadályokba ütközik. A történelemben sokáig meglehetősen pragmatikusan oldották meg e feladványt: a párkapcsolat vagy házasság főként a gazdasági túlélésről szólt, így az ismerkedést is jórészt a szülők szervezték, akik alapos megfontolás után választották ki a „jó házból való” feleség- vagy férjjelöltek találkozóját. Mindent érzelmet felülírt a minél magasabb társadalmi státuszra törekvés,
még egy reménybeli trónörökös vagy leendő királyné sem dönthetett arról, hogy kivel szeretne majd hivatalosan együtt élni.
A szerelmi házasság évszázadokon át olyannyira ritka volt, hogy azonnal irodalomért, zenéért, dalért kiáltott, ha esetleg mégis megtörtént valahol az efféle luxus. Amint megneszeltek valahol egy szívbéli vonzalmat, rögvest lírikusok hadai pengették vágyakozva lantjukat, és romantikus alapművek sokasága született minden ember álmáról.
A világ persze fejlődött, a szülők társközvetítői hatásköre egyre csökkent, így már csak azt kellett eldönteni, hogy a nő vagy a férfi kezdeményezzen-e, ha ismerkedni támad kedve.
Módszerek sokaságát fejlesztették tökélyre az epekedő hölgyek, a legismertebb ezek közül a zsebkendő „véletlen” elejtése volt a kiszemelt férfi előtt. Bájosan romantikus módja volt ez az ismerkedésnek, de a célja nyilvánvaló volt mindig is, ahogyan a magyar népdal is mondja:
Elvesztettem zsebkendőmet,
Szidott anyám érte.
Annak, aki visszaadja,
Csókot adok érte.
Szabad péntek, szabad szombat,
Szabad szappanozni.
Szabad az én galambomnak
Egypár csókot adni.
Egy másik ilyen rítus volt a hölgyválasz, amely már a reneszánsz palotákban is létezett, hogy a klasszikus keringős bálokat ne is említsük. Hónapokig készültek e – mai szemmel nevetségesen merev, de a maga korában racionálisnak mondható szabályokkal blokkolt – táncmulatságokra, ahol bármilyen kapcsolat születhetett, akár életre szóló szerelmi is.
Ezt a világot tette pillanatok alatt margóra az 1960-as években berobbant kulturális forradalom, és egyre inkább a férfiak térfelére pattant a labda. Már csak azért is, mert a fiúk és a lányok is egyedül kezdtek el táncolni – saját, szabad stílusban, a legtöbben, ha akarnának, sem tudnának már mással. A diszkóban, egy metálkoncerten vagy egy technopartin is az individuum lett a minden, erről szólnak maguk a műfajok is.
Nem csoda hát, hogy tömegével kerültek elő a féltve őrzött bélyeggyűjtemények, amelyek otthon várták az érdeklődőket, épp csak pár saroknyira. A filatélia reneszánszáról természetesen szó sem volt, viszont máig félreérthetetlen hívószó, ha egy férfi a „bélyeggyűjteményét” szeretné megmutatni egy kiválasztott hölgynek.
A metoo-korszak elérkeztével aztán a nők utáni utcai füttyögésnek és az explicit megjegyzéseknek is lassan befellegzett, immáron akár büntetőper is lehet egy efféle önfeledt tetszésnyilvánításból. Ma már különösen körültekintően kell eljárni, főleg a férfiaknak, mert a határok képlékenyek lettek. Nem mindegy a vizslatás hossza, a hangsúly, a szóhasználat. Mindez egyrészt érthető, másrészt alig lehet tudni már, hogy mit szabad, és mit nem.
Ebben az elbizonytalanodott helyzetben már olyanok is vannak, akik hagyják az egészet a fenébe inkább, a kitartóbbaknak viszont a modern technológia jelenthet némi reménysugárt. Jelesül azok a társkereső applikációk (a legismertebb ezek közül a Tinder), amelyek kizárólag kölcsönös érdeklődés esetén mutatják meg a feleknek egymás adatlapjait.
Ez elvileg minden kéretlen közeledést kiiktat, és a leszólítás kockázatos nyűgjét is megoldja, a másik oldalon viszont más, eleddig ismeretlen problémák sorát generálja. Egyrészt előáll a bőség zavara, mert túl sok a találat, másrészt az internetes összepasszolásokból csak nagyon ritkán lesz tényleges találkozó, harmadrészt pedig a kamuprofilok tengere miatt sosem tudhatjuk egészen biztosan, hogy valóban azzal csetelgetünk-e, akit a képeken látunk.
A magányos nyugati emberek száma mindeközben sokkolóan magas, pedig a ki kezdeményezzen? ősi dilemmájának minden elméleti megoldását végigzongoráztuk már.
(Borítókép: Getty Images)