Mitől jó egy szülő, avagy mitől lehet „elég jó” a szülő Bruno Bettelheim szavaival? Empátia, együttérzés és akarat, saját szükségleteink háttérbe szorítása – ezek határozhatják meg többek között a jó szülői magatartást. És ezek azok a tulajdonságok, amik soha nem jellemeznek egy narcisztikus embert. A CNBC-nek író Ramani Durvasula, a Kaliforniai Állami Egyetem pszichológusprofesszora a narcizmus hatásait tanulmányozta, szerinte a narcisztikusokra jellemző vonások egyre erősebben vannak jelen a családokban. Ilyenek például a nagyképűség, felsőbbrendűség és az arrogancia.

A jelek

De tévedünk, ha azt gondoljuk, a narcisztikus nevelés a közösségi médiában való dicsekvésről vagy a gyerekre kényszerített különórákról szól, sokkal inkább a kiskorúak személyiségének eltaposásáról, saját útjuk, szükségleteik kielégítésének megtagadásáról. Sajnos a narcisztikus szülő egyáltalán nem olyan ritka, mint gondolnánk, de néhány jelből könnyen felismerhetjük őket.

Ha például szinte tárgyként dicsekszenek a gyerekkel, mint egy szép vázával, az iskolai sikereivel, szépségével, tehetségével. Ellenkező esetben viszont, ha a gyerek nem sikeres, nem hozza a várt teljesítményt, megszégyenítik, eltiltják kedvenc dolgaitól, de még a saját szülői szeretetüket is megvonják tőle. Ezek a szülők gyakran dühösek és agresszívek, amikor csalódottnak vagy frusztráltnak érzik magukat, és ha a gyerek fellázad ellenük, kifordulnak magukból, ordítanak, és fizikai erőszakot is alkalmazhatnak. Az érzelmesség is kihozhatja őket a sodrukból, és ha gyerekük a narcisztikus dühroham miatt elsírja magát, csak azt mondják neki, keményedjen meg, legyen erős.

Áldozatról szó sem lehet

A narcisztikus szülő nem tudja háttérbe szorítani magát a gyereke kedvéért, ők nem mondanak le programjaikról, tevékenységeikről, csak mert gyereküknek meccse, vizsgája, diplomaosztója van. A gyerek viszont hozzon áldozatot, kísérje el őt oda, ahova kell, különben a narcisztikus szülő büntetni fog. 

De nem elég, hogy büntet és kényszerít, tolakodó is. Ő az, aki bármikor kínos kérdésekkel ostromolhatja a gyereket, megjegyzéseket tehet a súlyára, barátaira, ízlésére, és belegondolhatunk, milyen törést okozhat ez az amúgy is labilis kis- vagy nagy kamaszokban. A családon belüli egyensúlyt úgy tartja fenn a narcisztikus szülő, hogy mindig van egy kedvence, aki napról napra változhat. Egyik nap az egyik gyereket dicséri agyba-főbe, és ezzel párhuzamosan ócsárolja a másikat, következő nap változhat a felállás. Ebben az instabil helyzetben a gyerekek mindig a narcisztikus szülő kegyeit keresik, hogy elkerüljék haragját és megőrizzék jó helyzetüket.

A narcisztikusoknak szükségük van arra, hogy tökéletesnek érezzék magukat, ezért a felelősséget és a hibákat is hárítják, nem másra, csak a házastársra vagy a gyerekre. 

A te hibád, hogy ilyen fáradt vagyok… Nagyszerű karrierem lehetett volna, ha nem kell veled foglalkoznom.

Idővel a nárcisztikus szülők gyermekei interiorizálják ezeket a mondatokat, és elkezdik hibáztatni magukat.

A narcisztikus szülők már korán öngondoskodásra szoktatják gyerekeiket, de kötelező jelleggel elvárják a viszonzást is. Jellemző, hogy felhánytorgatják: „Én etettelek, öltöztettelek, most tartozol nekem.” Sok narcisztikus elvárja, sőt követeli, hogy gyermekei gondoskodjanak róla és támogatást nyújtsanak neki.

(Borítókép: Getty Images)