Az ELTE kutatói már a nyolcvanas években vizsgálták, miért tér el a gyerekkori és a felnőtt időérzékelés. Kutatásukat a napokban kiegészítette az ELTE kutató doktorandusza, Sandra Stojic és a Mostari Egyetem munkatársa, Vanja Topic. Tanulmányuk a Springer-Nature Scientific Reports című folyóiratban jelent meg.
Mindenkinek ismerős érzés: a gyerekkori nyarak mennyivel hosszabbak voltak, mint a mostaniak! Hónapok a Balaton-parton, hosszú hetek a nagymamánál, ezzel szemben ma elkezdődik a június, és a következő nap már augusztusba is fordul. Miért tűnik ilyen relatívnak az idő?
Az Eötvös Loránd Tudományegyetem kutatói azt vizsgálták, hogy változik-e az idő érzékelése az életkorral, és ha igen, hogyan, és miért érzékeljük másként az idő múlását. Az ELTE-kísérlet eredetileg egy egyetemi projekt volt, amit az ELTE pszichológia szakos Nádasdy Zoltán és évfolyamtársai végzett a nyolcvanas években. Az elmúlt két évben az ELTE kutató doktorandusza, Sandra Stojic és a Mostari Egyetem munkatársa, Vanja Topic módszertani finomítások után megismételte a régi kísérletet, eredményeik megerősítették a korábban talált összefüggést, de új adatokkal is kiegészítették. Tanulmányuk a Springer-Nature Scientific Reports című folyóiratban jelent meg.
A kutatás során azt vizsgálták, vajon az események száma befolyásolja-e az időérzékelést a különböző életkorokban. Három korcsoportot különítettek el, 4-5, 9-10 és 18 éves vagy annál idősebb embereket. Két, egyenként egyperces animációs filmet nézettek meg velük, amiben a vizuális és akusztikai jellemzők ugyanolyan arányban voltak jelen, csak nem ugyanannyi esemény történt bennük.
A meglepetés akkor történt, amikor megkérdezték a korcsoportokat, melyik filmet érezték hosszabbnak, és a legkisebb, ovis csoport kétharmada az eseménydúsabb filmet ítélte annak. A 9-10 éveseknél a felnőtt csoporthoz hasonló eredmény született: vagyis az unalmasabb filmet mondták hosszabbnak.
A kutatók Amos Tversky és a Nobel-díjjal is kitüntetett Daniel Kahneman által bevezetett heurisztikát alkalmazták:
ezt a stratégiát akkor használjuk, ha bizonytalanok vagyunk, nincs elég információnk. Ekkor egy szabályhoz fordulunk, aminek segítségével gyorsan és hatékonyan tudunk dönteni.
A kísérletbeli időtartamok becslésénél az óvodások a reprezentativitás heurisztikát alkalmazzák, ami azt jelenti: amiről többet tudok beszélni, azt érzem hosszabbnak. A nagyobb gyerekek a videó mérésénél a mintavételezési heurisztikára támaszkodnak, amiben az idő hömpölyög, de minden pillanatban érzékelhető. Ha unalmas a film, az abszolút időből nagyjából egyenletes időközönként veszünk mintát: hosszabb időn át többet. Ha izgalmas a film, akkor kevesebb mintát tudunk venni.
Hétéves korban azonban mindez megváltozik, a gyerekek az iskolába kerüléssel megismerkednek az abszolút idővel, amihez életünket igazítjuk. De agyunk nem mindig tudja követni az időt, ha például több minden köti le, nem pontosan érzékeljük.
A kísérletben a nagyobb gyerekek már visszagondoltak arra, a film nézése közben mennyi időélményt gyűjtöttek, és ahol többet találtak, azt mondták hosszabbnak.
Az eredmény remek példája annak is, miként válik el egymástól a biológiai és a kognitív szint a fejlődés során: amíg a biológiai érési folyamatok monoton módon javítják a funkciókat, addig a kognitív érés nagyokat ugrik.
(Borítókép: Thanasis Zovoilis / Getty Images)