Az észleléselméletek hagyományosan elvetik a szaglást mint változó és erősen szubjektív érzéket, főként mert nem fér bele könnyen a vizuális élményen alapuló percepcióteóriákba. Miért tekintik a szaglás tanulmányozását lényegtelennek, és miért hagyták egészen a közelmúltig többnyire figyelmen kívül az észlelés filozófiájában?
A szaglás a látás és a hallás mostohagyermeke a vizsgálatokat illetően: természetét és működését, sőt jelentőségét is elhanyagolják, pedig fontos szerepe van. Ha más nem, a koronavírus-járvány megtanította nekünk, hogy nélküle milyen torz a világ. A fertőzöttek körülbelül 65 százaléka szaglászavarban szenvedett (ami lehetett hirtelen fellépő szaglásvesztés, csökkent szaglás vagy szagtorzulás is), és akiknél ilyen módosulás történt, képtelenek voltak értékelni az ételeket, megkülönböztetni az ízeket, sokan a veszteség és szorongás tüneteiről is beszámoltak.
De elég csak egy első randira gondolni: ha a partner illata finom, vagy szaga épp taszító, könnyen eldőlhet minden. Ugyanígy, ha vendégségbe megyünk, és a lakás dohos, talán még enni sem tudunk majd. De érdemes a szaglás, az illatok és az emlékezés kapcsolatára gondolni, ahogy az Marcel Proust Az eltűnt idő nyomában című regényfolyamában is megjelenik egy sütemény és a múlt felidézése kapcsán. Innen ered az „illatindukált autobiografikus memória” (odor-evoked autobiographical memory) jelenségének definíciója is. Vagyis a szaglás igenis nagymértékben hozzájárul a „mindennapi” észlelési élményhez.
Immanuel Kant szerint a szaglás a legelhagyhatóbb érzékszerv, és még Charles Darwin is úgy vélte, hogy „rendkívül csekély haszna van” az emberiség számára. De egy Strawson nevű gondolkodó azt is állította, hogy elvesztése nincs hatással a világ érzékelésére:
Az ember nem látja másképp a világot, ha megfázik.
A szaglás azért is jelent nagy kihívást a vizsgálatkor, mert ugyanaz a szaginger eltérő szaglási élményeket válthat ki. Ezért a filozófusok és tudósok gyakran a szaglást csak szubjektív jelenségnek titulálják, ami függ a kulturális tényezőktől és a genetikától is. A szag jellemzésének egyetlen módja az, hogy az alany a szagot megtapasztalja, a filozófusok szerint ez nem észlelés, hanem belső érzés, és a szaglás érzései semmi másnak nem felelnek meg, nem szólnak másról, csak önmagukról.
Egyes teoretikusok úgy vélik, hogy a szaglás elsősorban befelé irányuló jelenség: a saját tapasztalatainkkal való kommunikáció. Mások számára a szaglás tudást jelent a környezetünkben lévő dolgokról, társakról, ragadozókról, táplálékforrásokról.
Sok tudós úgy kezelte a hangokat, szagokat és színeket, mint amik teljesen az észlelők elméjéhez tartoznak. William Lycan, az egyik első kortárs filozófus, aki a szaglás természetével foglalkozott, ezt mondja:
A szag csupán a tudat módosulása, egy minőségi állapot vagy esemény bennünk.
Vagyis nem a környezetünk távolabbi részeihez kapcsol bennünket, hanem önmagunkról adhat ismereteket.
Az emberek elképesztően sok szerkezetileg eltérő vegyi anyagot képesek észlelni. A legújabb számítási becslések szerint körülbelül egybillió szagingert tudunk megkülönböztetni. És az is érdekes tulajdonságunk, hogy a szag forrásának nem kell láthatónak lennie ahhoz, hogy egy szaglási élményt egy mentális tárggyal társítsunk. Például a cisz-3-hexen-ol molekula akkor is kiválthatja a frissen nyírt fű érzékelését, amikor az ember nem sétál a szabadban.
Sok makroforrás több száz különböző illékony vegyületet bocsát ki, amelyek összetétele eltérő lehet. Ez a változás függhet a fajok kémiai összetételétől (növényekben) és a tárgyak márkájának (például kávé) különbségétől vagy a környezeti tényezőktől (hőmérséklet és a páratartalom), valamint a fejlődési ciklusoktól, amiken a szerves anyagok keresztülmennek (érés és bomlás).
De az is kérdés, máshogy tapasztalunk-e egy szagot, ha forrása láthatatlan?
Hans Henning megkülönböztette a „tárgyszagot”, aminek látható a forrása, az „adott szagtól”, ami ismeretlen eredetű.
A szaglás akkor indul el, amikor az orrüregben felfelé haladó szaganyagok kölcsönhatásba lépnek a szaglóreceptorokkal az orrnyereg mögötti szenzoros idegekben. Ez a kölcsönhatás a környezetből származó kémiai információkat elektromos jelekké alakítja át az agyban. Az emberek genetikai sokfélesége az orrhámban található szenzoros neuronokban lévő szaglóreceptorokat expresszáló génekre vonatkozik, ezek a különbségek eltérő hatással lehetnek az érzékszervi feldolgozásra, és ezzel együtt a szagokra adott észlelési reakciókra. Például az androsztenont, egy sertésferomont az emberek jelentősen eltérően érzékelnek: vannak, akik szerint kellemetlen és vizeletszagú, mások kellemesnek írják le az illatát, és virágosnak érzik, megint mások nem is érzik az illatát.
Ugyanaz az illatanyag különböző szagélményeket okoz az emberekben.
Az emberi szagreceptorok expressziós profilja az életkortól, az étrendtől és az illatanyag által kiváltott aktivitási szintektől is függ, és ha az emberek megváltoztatják étrendjüket vagy élőhelyüket, az orr is máshogy érzékel majd. A szaglási eltérések ok-okozatilag az egyén biológiájával, kulturális kontextusával és személyes történetével magyarázhatók, nem csak egyedi, belső konfigurációkkal. A szaglás tehát rendkívül rugalmas, és alkalmazkodik a szervezet környezetéhez, fiziológiai felépítéséhez és szükségleteihez.
(Borítókép: Denis Doyle / Getty Images)