Először mutatták ki foszfátok jelenlétét egy Földtől eltérő égitest óceánjában, méghozzá nem is akárhol. A Szaturnusz hatodik legnagyobb, Enceladus nevezetű holdjáról van szó, amelyről a felfedezés következtében most már az is elképzelhető, hogy élet található rajta.
Nem mindennapi felfedezést tett egy németországi kutatócsoport, Frank Postberg, a németországi Berlini Szabadegyetem bolygókutatója vezetésével ugyanis igazolni tudták a foszfor jelenlétét az Enceladuson, mely a Szaturnusz 146 holdja közül a hatodik legnagyobb. A hold körülbelül 500 kilométeres átmérővel rendelkezik, tizedakkora, mint az anyabolygó legnagyobb holdja, a Titán.
Érdekesség, hogy felületét színtiszta jég borítja, így az Enceladus a naprendszer egyik legragyogóbb égiteste, tökéletesen visszaveri ugyanis a napfényt. A jég alatt azonban egy végtelen óceán húzódik, melynek vízpárája néha feltör a felszínre – a németországi csapatnak ebben sikerült azonosítaniuk a foszfor jelenlétét.
Az életnek összesen hat létfontosságú elemre, szénre, hidrogénre, nitrogénre, oxigénre és persze foszforra van szüksége a fennmaradáshoz. Az Enceladuson az első öt jelenlétét már megfigyelték – bár a kén kimutatása még bizonytalan – most pedig nagyon úgy tűnik, hogy bezáródhat az a bizonyos kör, a legfrissebb adatok szerint ugyanis a foszfor körülbelül százszor nagyobb mennyiségben figyelhető meg az Enceladuson, mint a Földön. Mindez azt jelenti, hogy a hold óceánjaiban egyáltalán nem kizárt az élet jelenléte.
A foszfor a bolygók lakhatóságához nélkülözhetetlen elem, de eddig még nem mutatták ki a Földön kívüli óceánokban. Korábbi geokémiai modellezések azt sugallták, hogy az Enceladus és más, jeges óceánvilágok óceánjában kevés lehet a foszfát, most azonban meglepő eredményekkel találtuk szemben magunkat
– fogalmaztak a kutatók a Detection of phosphates originating from Enceladus's ocean címen a Nature magazinban közzétett tanulmányukban.
Az Enceladust – amely mindössze hetedakkora, mint a Föld holdja – még 1789-ben fedezte fel egy William Herschel nevezetű csillagász, a Cassini űrszonda fellövéséig azonban nem sokat tudtunk a Szaturnusz holdjáról. Mint az utólag kiderült, felszíne alatt hatalmas óceán húzódik, melyet a hold és a Szaturnusz gravitációs kölcsönhatása miatt fennálló nyomó-húzó erő által létrehozott hő tart folyékony állapotban.
Ugyan a Szaturnusz és az Enceladus is túl távol van a Nap életet tápláló melegétől, ez több ezer méterrel a víz alatt semmit sem jelent, ugyanis akárcsak a Földön, úgy a Szaturnusz holdján is jelen lehetnek – és tulajdonképpen bizonyítottan vannak is – olyan geotermikus gejzírek, amelyek az élet jelenlétéhez megfelelő hőfokon tartják a víz hőmérsékletét.
A tanulmány olvasása közben persze sokakban felmerülhet a kérdés, hogy egy németországi kutatócsapat mégis honnan tudta megállapítani, hogy milyen vegyi anyagok találhatók egy több száz millió kilométerre lévő holdon, mikor sokszor még azt sem sikerül a tudomány embereinek eltalálni, hogy milyen időjárás lesz aznap. A válasz meglepően egyszerű:
a Cassini által begyűjtött adatokból.
Mint ismeretes, az űrszonda 2017 végén a Szaturnusz felhői közé zuhant, előtte azonban még mintát vett abból az egyébként „E” jelöléssel ellátott gyűrűből, melyet az Enceladusból kilövellő jégpára alkot a Szaturnusz körül. Mivel a különböző vegyi elemek bizonyos hullámhosszokon elnyelik, más hullámhosszokon pedig visszaverik a fényt, a kutatócsoport meg tudta határozni, hogy mely vegyi anyagok vannak jelen a jégpárában.
Postberg és csapata 345 részecske átfogó elemzését végezte el, ezek közül kilenc részecskén tudtak olyan spektrális jellemzőket azonosítani, amelyek szerintük a nátrium-foszfát – a nátrium és a foszfor vegyületének – egyedi jellemzőire utalnak. Mindezek után laboratóriumi körülmények között is igazolni akarták feltevésüket, így lézerrel lőttek egy olyan vízsugárra, amelyben nátrium-ortofoszfátot és dinátrium-hidrogén-foszfátot oldottak fel.
Meglepetésükre sikerült reprodukálniuk a kémiai ujjlenyomatot, amelyet az „E” gyűrű jégszemcséiben találtak – a spektrum reprodukálásához szükséges nátrium-foszfát mennyisége pedig arra utal, hogy az Enceladus óceánjában kifejezetten nagy mennyiség lelhető fel mindkét anyagból. Az élet jelenlétéről megbizonyosodni azonban már nem lesz ilyen könnyű, hiába sikerülne ugyanis egy újabb űrszondát az Enceladusra juttatni, a felszínt fedő, helyenként több mint 20 kilométer vastag jégréteget ugyanis szinte lehetetlen lenne áttörni.
(Borítókép: Enceladus. Fotó: Universal History Archive / Universal Images Group / Getty Images)