Noha a karaktereket, a jellemábrázolás mélységét érhette kritika, kétségtelen, hogy a film valósághű mesevilága, a számítógépes grafikák újszerű ábrázolása (Steven Spielberg a Jurassic Parkban elindította a CGI-technika diadalútját) teljesen elvarázsolt mindenkit, és ez a varázs szépen öregedett. A film a három eltelt évtized ellenére nem vált nevetségessé, sok mai alkotás látványvilágával felveheti a versenyt. 

Az első filmen ábrázolt dinoszaurusz Gertie volt, aki egy animációs film főszereplőjeként jelent meg már 1914-ben. Aztán jött egy félelmetes Tyrannosaurus a Disney 1940-es Fantázia című musicaljében, de a Jurassic Park volt az, ami először nem ősi fantáziafiguraként, hanem hiteles, kortárs élőlényként mutatta be a dinoszauruszokat. 

A Jurassic Park globális őslénylázat generált, a gyerekeken dinoszauruszos baseballsapkák, az alsónadrágokon Jurassic feliratok, a karórákon kis dinók pompáztak. Nem csoda, hogy az első filmet öt másik követte. A nagy kérdés azonban mindig az volt: lehet-e bármilyen tudományos alapja Crichton regényének és a belőle készült kasszasiker mozinak?

Paleobakik

A történettel, miszerint a tudósok borostyánban talált, dinókat megcsípő szúnyogok DNS-éből állítják elő az őshüllőket, amik hirtelen feltámadnak, több probléma is akad. Mennyi DNS kellene ehhez? Valószínűtlen, hogy a genetikai anyag kinyerésére elegendő mennyiségű életképes DNS-t találtak volna borostyánokban.

A paleontológiában kicsit is járatosoknak feltűnhet a park neve is: a Jurassic a jura korra utal, de a filmben szereplő dinoszauruszok, a Tyrannosaurus rex, a Triceratops és a Velociraptor mind a kréta időszakban éltek.

Baj van a dinók ábrázolásával is: a ragadozók nem voltak olyan óriásiak és pikkellyel borítottak, mint ahogy a filmben ábrázolják őket, és nemcsak a szemük tette őket jó vadásszá, a szaglásuk és a hallásuk is kiváló lehetett – igaz, ezeket a felfedezéseket már a 2000-es évek után tárták fel a kutatók, nem hányhatjuk a forgatókönyvírók szemére.

A Velociraptor a film szerint félelmetes, nagy és sárkányszerű volt, de a valóságban kicsi, pelyhes, és inkább egy csirkére hasonlított, mint valami ragadozóra. A Jurassic Worldben – ami a dinószéria 2015-ös, negyedik része – a dinók erőviszonyok alapján tagozódnak: ha van egy alfa-állat, a többi engedelmeskedik neki. Ezzel szemben a kutatók azt állítják, az őslények társadalma a maffiához hasonlóan családcentrikus volt, és a rokoni kapcsolatok domináltak, nem pedig a hatalom.

A hibák ellenére tagadhatatlan, hogy Crichton a kalandregény fantáziájában megelőzte korát, amikor komolyan foglalkozott a genetikai kísérletezéssel és ennek erkölcsi vetületével is. 

A film erre nem ad választ, nem is várható el egy hollywoodi alkotástól, de felveti, és már ez is óriási dolog. 

Előfutár és motivátor

A hitelességet egyébként Robert T. Bakker figurájának történetbe szövésével is próbálták alátámasztani, aki Robert Burke szakállas paleontológusként szerepel a filmben. Bakker a legjelentősebb amerikai őslénykutatók egyike, aki a modern dinóelmélet, a melegvérű és ügyes őslény kép kidolgozója. Új gondolatai „dinoszauruszreneszánsz” néven jelentek meg 1975-ben, ezzel elindult az őslények kutatásának forradalma. 

Nem elképzelhetetlen az sem, hogy pont a film és az általa keltett divatláz gyorsította fel a génkutatásokat. Dolly, a bárány, az első klónozott emlős három évvel a film bemutatója után született. 

A dinoszauruszok tündöklése és bukása című könyvében Steve Brusatte Jurassic Park-effektusként nevezi azt, hogy a később dinókat vizsgáló, tudósokká váló fiatalok épp a Jurassic Park bemutatásakor voltak 18-20 évesek, és a film motiválta őket a pályaválasztáskor. 

A film kétségtelenül hatott a paleontológiára, a megszaporodó kutatások egyik eredménye volt a tollas dinók felfedezése. A tudósok ugyan hangoztatták, hogy nem értenek egyet a Jurassic Park gondolatával, sőt elutasítják az egész meseszerű narratívát, a könyv és a film népszerűsége őket is befolyásolta. 

(Borítókép: Murray Close / Getty Images)