Amikor egy slágert hallunk hazafelé a kocsiban vagy bevásárlás közben, és onnantól kezdve a dal végtelenítve szól a fejünkben, nem vagyunk ezzel egyedül. Sőt, olykor még magát a zeneszámot sem kell hallanunk, már csak a dal címének említése is felidézi bennünk a dallamot, és automatikusan elkezdjük dúdolni – különösen a karácsonyi időszakban. De miért van ez így?
A dallamtapadás – egy olyan zene vagy dallam, amit nem tudunk kiűzni a fejünkből – szinte mindenkivel előfordul. A jelenségének kiváltója általában egy olyan dal, amelyet már többször hallottunk, és aminek emlékezetes ritmusa és dallama van. Ez beszivárog az ember fejébe, és ott is marad, leginkább kéretlenül. A fülbemászó dallam egy dalnak az a része, amely a legnagyobb valószínűséggel ragad meg az ember fejében, gyakran maga a refrén az.
A karácsonyi időszakban szinte lehetetlen menekülni előle, bárhol járunk, mindenhol veszély leselkedik ránk. Aki kilép a biztonságot jelentő négy fal közül, annak a fejében jó eséllyel órákon át a Jingle Bells dallama fog visszhangozni.
A jelenséget, amelyet már 1885 óta tanulmányoznak (még jóval a fülhallgatók megjelenése előtt), olyan nevekkel illetik, mint a „beragadtdal-szindróma”, „ragadós zene”, „zenei képismétlés”, „tolakodó zenei képalkotás” vagy a félhivatalos kifejezés, az „önkéntelen zenei képalkotás”.
A kutatások megerősítik, hogy a dallamtapadás igen gyakori jelenség. Egy 2020-as, amerikai egyetemisták körében végzett tanulmány szerint 97 százalékuk tapasztalt dallamtapadást az elmúlt hónapban. Ez igen hasonló eredmény egy nagyobb, több mint 10 évvel ezelőtt végzett finn felmérés eredményeihez.
A tanulmány szerint minden ötödik ember naponta többször is tapasztalt dallamtapadást. A tipikus időtartam 10 és 30 perc között volt, bár 8,5 százalékuk azt mondta, hogy a tapadás több mint 3 órán át tartott. A dallamtapadás okozta stressz és zavar szintje többnyire enyhe vagy közepes volt.
Mintegy 86 százalékuk mondta, hogy megpróbálta leállítani, leggyakrabban figyelemeltereléssel, például egy barátjával való beszélgetéssel vagy egy másik dal meghallgatásával.
Ha fontos számunkra a zene, szeretünk zenét hallgatni, akkor a dallamtapadásunk hosszabb ideig tarthat, és nehezebben is kontrollálható, állapította meg a korábbi kutatás. Érdekes, hogy a nőknél a jelenség nagyobb valószínűséggel fordul elő.
„A nagyon muzikális embereknél vélhetően azért fordul elő sűrűbben a dallamtapadás, mivel könnyen fel tudnak idézni egy bizonyos dallamot” – mondja Dr. David Silbersweig, a bostoni Brigham and Woman Hospital pszichiátriájának elnöke.
A tudósok a dallamtapadást az agy halántéklebenyében található hallókéreg működésére vezetik vissza, amely a zene érzékelését irányítja, valamint a halántéklebeny azon területeire, amelyek az emlékek előhívásáért felelősek. Ezenkívül az amigdala, az agy érzelmekkel foglalkozó része szintén részt vesz a jelenség kialakulásában.
Ezek az agyi hálózatok együtt dolgoznak. Ha egy dalhoz érzelmi emlékeink is tartoznak, akkor az nagyobb valószínűséggel okoz dallamtapadást. A zenei hurok, amit a fejünkben hallunk, általában egy 20 másodperces részlet.
Gondolhatunk a dallamtapadásra úgy is, mint agyunk kognitív viszketésére, ahogy holland kutatók fogalmaztak. Ha megpróbáljuk elnyomni, az csak emlékeztet minket arra, hogy ott van, ezzel „megvakarva” a viszkető részt a fejünkben, és még rosszabbá teszi azt.
Minél inkább megpróbálja valaki elnyomni a dalokat, annál inkább fokozódik a lendületük, ez az ironikus folyamatelméletként ismert mentális jelenség
– írták.
Érdemes azt is kiemelni, hogy a dallamtapadás nem mindig közvetlenül a dal befejezése után jelentkezik, hanem néha csak sok órával később.
Az úgynevezett zenei hallucináció – amikor a személy azt hiszi, hogy valóban zenét hall –, akár a depresszió tünete is lehet. A Vortioxetin nevű gyógyszer, amely segíthet az agy szerotoninszintjének növelésében, ígéretesnek bizonyult ennek csökkentésében. Egyes kutatások kimutatták, hogy az agy hallójáratait károsító betegségek kapcsolatban állnak a zenei hallucinációkkal.
Ráadásul azok az emberek, akikből hiányzik a „pszichológiai rugalmasság”, a jelenséget még zavaróbbnak találhatják. Minél inkább megpróbálják elkerülni vagy kontrollálni a tolakodó gondolatokat (vagy dalokat), azok annál tartósabbakká válnak.
Ez összhangban van a kényszer-betegséggel (OCD, obszesszív-kompulzív zavar) kapcsolatos kutatásokkal a gondolatok elnyomásának paradox hatásáról
– írták a 2020-as tanulmány szerzői. Tény, hogy azok az emberek, akik nagyon idegesítő vagy stresszes dallamtapadásról számolnak be, nagyobb valószínűséggel szenvednek OCD-tünetekben.
(Borítókép: Jaap Arriens / NurPhoto via Getty Images)