Érintés nélkül nem tudnánk életben maradni, most már azt is tudjuk, mi fúj riadót, ha simogatnak.
Nagy vihart kavart Harry Harlow 1950-es évekbeli horrorisztikus majomkísérlete, amelyben azt vizsgálta, hogy a csecsemők csak az anyatej miatt kötődnek-e az édesanyjukhoz. Az amerikai pszichológus születésüktől fogva anyjuktól elválasztott rézuszmajomkölyköket zárt elkülönített ketrecekbe, ahová kettő, drótból készült majombábut helyeztek, az egyiket azonban puha, bolyhos textillel borították be.
Ők voltak a drótanya és a szőranya.
Az eredmény forradalmi volt: a majmok idejük nagy részében a szőranyán csüngtek, még akkor is, ha táplálékot csak a drótanyánál helyeztek el. Csak akkor keresték fel a drótanyát, ha már nagyon éhesek voltak, evés után azonban teljesen figyelmen kívül hagyták, és azonnal visszamentek a szőranyához, majd hozzábújtak, amiből azt a következtetést vonták le, hogy az érintés iránti éhség még az ételnél is fontosabb.
Ám azt is észrevették, hogy élő (kommunikáló) anya nélkül felnőtt majmok képtelenek voltak beilleszkedni a közösségbe, zavarodottak lettek, és fajtársaiknál sokkal hamarabb elpusztultak.
A kegyetlen kísérlet mérföldkő volt ugyan az anya-gyerek kapcsolat és a szükségletek fontossági sorrendjének megértéséhez, de akkora felháborodást váltott ki, hogy sokak szerint a rézuszmajomkölykök miatt bontottak zászlót az állatjogi mozgalmak.
Az öt érzék, a látás, hallás, szaglás, ízlelés, tapintás (érintés) közül az utóbbi jelentőségét csak pár évtizeddel ezelőtt kezdték felismerni. Például azt, hogy nélkülözhetetlen szociális kötőerő még a főemlősöknél is. Rájöttek, nemcsak azért kurkásszák egymást a csimpánzok, hogy eltávolítsák az élősködőket, hanem azért is, hogy szorosabbra fűzzék kapcsolatukat. Az érintés számukra egy elengedhetetlen közösségi rituálé, amely nélkül nem tudnának létezni.
Ahogyan mi sem, és gyerekkorban kapjuk belőle a legtöbbet. Felnőttként azonban valami megváltozik, és a fizikai kontaktus, különösen az intim érintkezés hiányától rengetegen szenvednek.
Ráadásul az érintés jótékony hatásai kölcsönösek, ugyanazokat a fiziológiai reakciókat váltja ki mindkét félben. De ennél meglepőbb dolgot is tud: saját nyelven kommunikál, és többet mond el ezer szónál. És ez nemcsak egy szentimentális megállapítás, hanem tudományos tény is.
Matthew Hertenstein, a DePauw Egyetem pszichológusa úttörő kutatásában arra volt kíváncsi, hogy az emberek képesek-e azonosítani érzelmeiket, ha egy idegen megérinti őket a karjukon, anélkül, hogy látnák az illetőt. Kísérletében megkérte a közreműködők egy részét, hogy próbálják meg a nyolc alapérzelem (harag, félelem, undor, szeretet, hála, együttérzés, boldogság és szomorúság) valamelyikét kizárólag érintéssel közvetíteni a bekötött szemű résztvevőknek. Megdöbbent az eredményen:
78 százalékos pontossággal sikerült fizikai kontaktussal azonosítaniuk az egyes érzelemfajtákat.
Miközben a vizsgálat előtt mindössze 25 százalékos eredményre számítottak. Korábban úgy hitték, az érintés csupán felerősíti az arckifejezések és a testbeszéd által közvetített érzelmeket. De mint kiderült, az érintés sokkal kifinomultabb, pontosabb kommunikációs eszköz, mint addig gondolták.
Volt egy másik érdekes tanulsága is a kísérletnek: sok résztvevő számára problémát jelentett a fizikai kontaktus, és
vonakodtak egy idegenhez hozzáérni.
Úgy tűnik, hogy a vizsgálat az individualista nyugati kultúra elé is tükröt állított.
De nem intézhetjük el ennyivel. Egy friss kutatás alátámasztja azt az elképzelést, hogy az érintés (tapintás) nem egyszerűen az öt érzékelés egyike,
az érintés ugyanis nem egyetlen érzék.
A különböző érintéseknek kissé más és más a biokémiája. Ahogyan a gyengéd érintés kellemes érzése különbözik a ruhánk enyhe nyomásától vagy az ujjaink közé szorított ceruza keménységétől, és merőben különbözik a beütött lábujj fájdalmától, úgy különböző molekulák felelnek az eltérő érzésekért is.
Most a gyengéd, intim érintés molekuláját, az ELKIN1 nevű receptort azonosították. Ez a vegyület alakítja át elektromos jellé a simogatást. Felfedeztek korábban egy másikat is, amelyik szintén érzékeli a gyengéd érintéseket, de azt is, hogy végtagjaink hol vannak éppen a térben. Tehát ha kinyújtjuk a kezünket, és megérintünk valakit, akkor a PIEZO2 is jelez.
Ám ha bekötött szemmel vagy sötétben éljük át a simogatást, akkor nincsen szükség arra, hogy annak pontos helyére koncentráljunk,
és csak az intim érintés ELKIN1 receptora áraszt el minket jó érzéssel.
A korábbi felfedezés 2021-ben Nobel-díjat ért, és az időzítés nem volt véletlen: a díjat odaítélő bizottság egyik tagja szerint a koronavírus-járvány kényszerű elszigeteltsége ráébresztette az embereket, milyen fontos az ölelés.