Az álcázás magában foglalja a viselkedésformák vagy jellemvonások elfojtását vagy elrejtését. Az érzelmi álcázásnál igazi érzelmeinket rejtjük el, és másmilyeneket mutatunk a külvilág felé. Ehhez az eszközeink arckifejezésünk, testbeszédünk vagy szavaink megválogatása, amiket egy adott helyzethez igazítunk. De mi szükségünk van erre?
Az álcázás lehet tudatos, de néha automatikus reakcióvá válik. Sokszor az váltja ki ezt a nem őszinte viselkedést, hogy az ember negatív visszajelzést kap a valódi énjére. De betegséggel is összefüggésbe hozható, például mikor az autista spektrumzavaros vagy ADHD-s betegek elrejtik tulajdonságaikat, hogy beilleszkedjenek.
De bárki képes az álcázására betegségektől függetlenül. A legtriviálisabb, amit már bizonyára mindenki alkalmazott, amikor negatív érzelmeinket fojtjuk el, nem akarjuk, hogy mások lássák szomorúságunkat, haragunkat vagy frusztrációnkat. Nem akarunk másokat terhelni, és nem akarunk gyengének tűnni. Ennek az ellentéte, mikor pozitív érzelmeket színlelünk, mosolygunk egyfolytában, ez főleg az ügyfelekkel dolgozó (vagy amerikai) emberekre jellemző. De bárcsak ezt látnánk a bolti eladókon is! A semleges, közönyös arckifejezés is lehet az álcázás egy formája, amikor minden érzelmünket elrejtjük. De viselkedésben is jellemző lehet az álcázás, ha valamilyen magatartást tudatosan erőltetünk magunkra. Például amikor valaki ösztönösen sokat mocorogna a székén, de direkt fegyelmezetten ül.
A társadalmi elvárások és normák kiválthatják az álcázást, mivel sok kultúrában vannak íratlan szabályok az érzelmek kifejezésére. Ha nekimegyünk valakinek az utcán, a másik dühös lehet, de a társadalmilag legelfogadhatóbb viselkedés a részéről egy mosoly és egy „semmi baj” (ha nem sérült le).
A nemi sztereotípiák is befolyásolhatják az álcázást, hiszen a társadalom a férfiaktól sztoikus nyugalmat, erőt és érzelmi visszafogottságot vár el, a nőktől viszont empátiát, érzelmességet, gondoskodást. Ezért a férfiak eltitkolják sebezhetőségüket, a nők pedig dühüket rejtik el.
Ha olyanokkal vagyunk szorosabb kapcsolatban, akik nem jól reagálnak az igazi érzelmek kimutatására, akkor hajlamosak leszünk elrejteni azokat. Persze valószínű, hogy ők sem az igazi érzelmeikkel közlekednek a világban.
A munkában sokszor el is várják, hogy elrejtsük érzelmeinket, például ha ügyfelekkel dolgozunk, mindenképp barátságosnak, pozitívnak kell lennünk, ami miért is lenne őszinte idegen emberekkel szemben? Ha ezt huzamosabb ideig kell művelnünk, érzelmileg kimerülünk, kiégünk. Ha a munkában nagy a tét, például pénzügyi, jogi vagy egészségügyi területen, akkor úgy érezhetjük, rá vagyunk kényszerítve, hogy ne mutassuk ki, szorongunk, stresszelünk, sebezhetőek, bizonytalanok vagyunk.
Megbízhatónak, kompetensnek és irányítónak kell tűnnünk.
Ezért az alkalmazottak mindent megtesznek, hogy elrejtsék valódi érzelmeiket, magabiztosnak és rugalmasnak tűnnek.
A mentális egészségi állapotok, a szorongás, a hangulati zavarok befolyásolhatják az egyén érzelmi álcázásra való hajlamát. A betegek főleg azért rejtik el a tüneteket, hogy ne ítélkezzenek felettük, és beolvadjanak a közösségbe. Hogy leplezzék gyengeségüket, instabilitásukat, magabiztosnak, nyitottnak és elkötelezettnek mutatják magukat még az erősen szorongók is. De gyanakodjunk, ha valaki túl vidám és lelkes, lehet, hogy depresszió húzódik az álca mögött, ők ugyanis hajlamosak túlzásba vinni az „örömködést”.
Bár ez az álcázó viselkedés nem hangzik túl jól, mégis vannak előnyei. Bizonyos helyzetekben segíthet az egyéneknek zökkenőmentesebben eligazodni a társadalmi interakciókban, főleg szakmai vagy formális környezetben.
Az érzelmi szabályozás egyik formája lehet, ami segíthet a higgadtság megőzésében, ha nehéz helyzetben találjuk magunkat.
A betegeknek azonban nehezebb és veszélyesebb az álcázás, elszakadhatnak autentikus énjüktől, így elmagányosodhatnak, elszigetelődhetnek, és identitásproblémáik is lehetnek, mert úgy érezhetik, mintha kettős életet élnének.
Ez önbizalomhiányhoz és az önelfogadás hiányához vezethet. Az autista spektrumzavarban szenvedők folyamatosan alkalmazkodnak környezetük igényeihez, ahelyett, hogy felvállalnák egyedi tulajdonságaikat. Ez a környezethez simulás hihetetlenül kimerítő, mindig ébernek lenni, monitorozni, kontrollálni a viselkedést.
Egy tanulmány kimutatta, hogy azok az autista felnőttek, akik rendszeresen álcázták magukat, kimerültek és magányosak voltak, rossz mentális és fizikai kondícióval. Ráadásul felületes kapcsolataik lettek csak, mivel nem mutatták meg valódi személyiségüket. Az érzelmek hosszú ideig tartó elnyomása stresszhez, szorongáshoz, depresszióhoz vezethet, mert nincs lehetőség egészségesen feldolgozni és kifejezni az érzéseket.
De sosincs késő a valódi érzelmek kifejezésére, a sebezhetőség és a nyílt kommunikáció elfogadására, és így az egyének mélyebb kapcsolatokat alakíthatnak ki másokkal, és támogatóbb környezetet teremthetnek.