Az előadás beharangozója szerint "Magyarország egyetlen esélye a fejlődésre, ha a világ nemzeteivel intenzív kapcsolódásokon keresztül szervezi meg jövőjét". Én úgy látom, talán túlságosan is "kapcsolódunk", rengeteg kutatónk Amerikában köt ki, például ön is.

Nem csak Magyarországon, Kínában is így látják, sőt, több nyugat-európai országban. De szerintem nincs ezzel semmi baj. Amerikában a kutatási feltételek általában sokkal jobbak, mint akár Nyugat-Európában. Most nem pénzről beszélek, hanem koncentrált kutatási központokról, ezek Amerikában jobban kiépültek. Budapesten is lehetne ilyet csinálni, ez elég nagy város, rengeteg különböző egyetemmel, de történelmi alapjai vannak annak, hogy az ország e tekintetben lemaradt.

Megjegyzem, ebből a lemaradásból nagyon sokat behozott: egyre kevésbé igaz, hogy a magyar kutatók elmennek külföldre. Én kintről látom ezt, egy időben nagyon könnyű volt magyar diákokat kicsábítani, manapság lasszóval kell fogni őket. Részben azért, mert Magyarországon remek tanárok vannak, részben azért, mert sok külföldi cég kutatóhelyeket hoz létre itt – nagyon sok változás történt az elmúlt tíz évben. Legtöbb diák már csak ideiglenesen megy ki külföldre, sokan nem is maradnak kint doktorálni.

Behálózva című könyvének második kiadása jelent meg, a könyvben a skálafüggetlen hálózatokat mutatja be, ami egészen új fogalom volt az első kiadás idején. Mit kellett átdolgozni a második kiadásban? Volt olyan megállapítása, ami az elmúlt hat évben meghaladottnak bizonyult?

Tartalmilag nem dolgoztam át semmit, csak megjelent egy új fejezet, ami az első kiadásból kimaradt, de az angol eredetiben benne volt. Amit a könyvben írtam, nem avult el, de a könyv alapvetően a hálózatok struktúrájáról szól, és azért a kutatási terület ennél tovább haladt az elmúlt években. Egyre több munkát fektetünk abba, hogy megtudjuk, a közösségek hogyan jönnek létre, hogyan kell feltérképezni a közösségeket egy hálózaton belül. Ma már nemcsak a hálózatok szerkezete érdekel bennünket, hanem az, hogy milyen folyamatok történnek benne, időben hogyan van kihasználva, mikor kommunikálnak benne az egyes csomópontok, és így tovább. Tehát a hangsúly eltolódott a hálózatok szerkezetétől afelé, hogy időben hogyan működnek ezek a hálózatok. Nemrég Vicsek Tamással írtunk egy cikket, ami a Nature-ben jelent meg, az pontosan azzal foglalkozott, hogy miként jönnek létre a közösségek, hogyan fejlődnek és hogyan tűnnek el.

A könyvében igazolta, hogy bármely két weboldal között legfeljebb 19 kattintásnyi a távolság. Azóta a World Wide Web mérete csak nőtt – igaz ez a tézis még ma is?

Igen, és többnyire le is van zárva ez a kérdés. Volt néhány mérés azóta, de egyik sem hozott meglepetést.

Amióta megírta a könyvet, feltörtek az iWiW-hez hasonló közösségihálózat-oldalak. Mi a véleménye ezekről?

Szenzációs, hogy feltörtek, mert rengeteg eszközt adnak az egyén kezébe. Én is tagja vagyok több ilyen oldalnak, élvezek ezeken lenni, még ha néha kicsit időrabló is. És remekül használhatók kutatásokhoz is, az iWiW-ről is jelentek meg cikkek neves szaklapokban. Tegnap voltam Kertész János professzor akadémiai székfoglaló előadásán, az előadás témája éppen az volt, hogy óriási elektronikusan létrehozott lábnyomokat hagyunk magunk után, és ezek hihetetlen adatbázist szolgáltatnak a kutatásokhoz.

Én valahogy úgy érzem, most vagyunk tanúi annak a pillanatnak, amikor az emberi viselkedést meg tudjuk érteni. Mert az emberi viselkedést eddig lényegében interjúk alapján próbáltuk megfejteni: leültünk valakivel és megkérdeztük tőle, hogy mit csinált, hogyan érzi magát, satöbbi. Ma már szinte tízpercenként hagyunk magunk után valamilyen elektronikus nyomot: mobiltelefont, számítógépet, hitelkártyát használunk, és ezek elképesztően részletes képet adnak arról, hogy ez emberek hogyan viselkednek. Ezeket a nyomokat elemezve meg tudjuk érteni valós időben az emberi dinamikát – ez a tudományterület most fog robbanni, szerintem erről rengeteget fogunk még hallani.

A hálózatkutatásnak milyen alkalmazási területei fejlődnek leginkább?

Nagyon népszerűek a közösségihálózat-oldalakhoz kapcsolódó kutatások, ez a terület még mindig növekszik – akárcsak a társadalmi hálózatokra épülő szoftverek piaca, ezek a programok kezdik belopni magukat a mobiltelefonjainkba is. Egyre több olyan alkalmazás van, amivel megnézhetem például a mobilomon, hogy a tartózkodási helyem környékén hol vannak ismerőseim, barátaim. Ez a szegmens biztosan fog még növekedni, ezek a szoftverek még jobban beépülnek az életünkbe.

Ugyanakkor hihetetlenül nagy a mozgás a biológia területén is. Most jutottunk el oda, hogy egyre pontosabb térképek találhatók az emberről. Amikor a könyvet írtam, minden, a biológiai hálózatokra vonatkozó adatunk a bacilusokra és az élesztőgombákra szorítkozott, mivel azok egyszerű és sokat vizsgált élőlények. Az utóbbi három-négy évben azonban egyre több géntérkép, anyagcsere-térkép és hasonló hálózati adat jelent meg az emberről. Kezd kialakulni a hálózatorvoslás, vagyis az, hogy hogyan gondolkodunk a betegségről hálózatként. Tavaly nyáron egy barátom tollából megjelent egy érdekes tanulmány, amely azt állította, hogy az elhízásban a géneknél fontosabb szerepet játszik az, hogy az egyénnek hány elhízott barátja van.

A közgazdászok is kezdenek rájönni a hálózatok fontossága, bár ez a terület lassabban indult be. A közgazdászoknak még nincs annyi adatuk, mint például a biológusoknak, elsősorban az adatok jellege miatt – egy vállalatvezető nem szívesen árulja el, hogy éppen kikkel üzletel.

Az ön által említett, Nature-ben is leközölt kutatásba ön hozta egy külföldi telefontársaság adatbázisát, az adatbázisért cserébe a cég konkrét piaci kutatásokat kért. A telefonszolgáltató nevét bizonyára nem árulhatja el, de azt talán elmondhatja, milyen jellegű hálózati jelenségekre kíváncsi egy telefontársaság?

Először is meg akarták tudni, hogyan néz ki egyáltalán a felhasználói struktúrájuk. Aztán nagyon sok marketinges kérdésük is volt. Például egy új termék esetében azt mondták, hatezer embernek szeretnék ingyen odaadni. Nekünk kellett megmondanunk, ki legyen az a hatezer ember, aki a terméket a legnagyobb valószínűséggel használni fogja és még elég befolyásos is ahhoz, hogy másokat a termék használatára buzdítson. Vagyis a kérdés lényegében ez volt: ki az a hatezer személy, akikkel egy ilyen reklámakció a legnagyobb hatást éri el? Egy másik megrendelt kutatásban megpróbáltuk megjósolni, kik azok az ügyfelek, akik el akarják hagyni a céget. Egyébként elég jól teljesítettünk, megdöbbentően jól meghatároztuk ezeket a csoportokat.

Szegeden egyénre szabott allergiaellenes terápiát kutatnak, az ön elmélete alapján összetett hálózatoknak tekintik azokat a komplex betegségeket, amiket mi allergiaként ismerünk. Ön is részt vesz ebben a kutatásban?

Hallottam róla, de nem vagyok benne. A gondolatmenet jó, de én nem tudom eldönteni, mennyire lehet sikeres, mert semmit nem tudok az allergiáról.

Sok ilyen kutatást ihlet az ön munkája?

Kicsit talán túl sokat. Sok kutató úgy gondolja, hogy az én munkám inspirálta őket, de sokszor nem is értem, mit csinálnak. Ez egyébként nem feltétlenül rossz, mert pontosan ez a lényege a hálózatkutatásnak, hogy mások fogják az eredményeimet és akár nem triviális módon ráhúzzák a saját területükre. Ezt én nyilván nem tudnám megtenni, mert nem értek az ő területükhöz, például fogalmam sincs arról, hogyan lehet használni a hálózatokat az immunológiában. És sok ilyen kutatás van, amit nem értek, talán ezért érzem néha úgy, hogy túl sok.

Egyébként most a társadalmi hálók és az emberi dinamika mellett a másik fő kutatási területem éppen a betegségek. A kutatócsoportom egyik felével azt próbálom megérteni, hogyan jelennek meg a betegségek, járványok, és hogyan írjuk le ezeket hálózatként.

1995-től tavaly szeptemberig az indianai Notre Dame Egyetemen dolgozott, ahol korábban Erdős Pál, a különc életmódú utazó matematikus, akiről nagy szeretettel beszél a könyvében. Ön hasonlít életmódjában az elődjére?

Nem igazán, legfeljebb annyiban, hogy már én sem tanítok sokat, és nyitottan állok mások gondolataihoz, tudományos problémáihoz. Bostonban élek, ahol a Northeastern Universityn és a Harvardon dolgozom. Reggel hét körül kezdek kutatni otthon, ez nagyjából délig tart, majd az ebéd mellett cikkeket, anyagokat olvasok. Minden egyetemi tevékenységem délután 2-től 6-ig zajlik, ekkor tanítok, illetve az ajtóm nyitva áll bármelyik kollégám előtt.

Nem egy cikkben olvastam, hogy önt esélyesnek tartják a Nobel-díjra. Elgondolkodott már azon, hogy a díj odaítélésében milyen szerepet játszanak a társadalmi hálózatokban terjedő információk – például az, hogy valakiről sokan azt tartják, Nobel-esélyes?

Szellemes kérdés, de a válasz nem. Az ember nem teszi, nem teheti fel az életét arra, hogy kap-e Nobel-díjat. És egyáltalán nem esedékes még ez a kérdés, a Nobel-díj sokszor egy életmű elismerése. Húsz-harminc év múlva lehet, hogy elgondolkoznom azon, van-e esélyem, de addig még bőven van időm.