A Balaton szabályozásának kérdése évszázados probléma, az igazán érdekes azonban az, hogy 1863 óta dokumentáltan ugyanaz a három kérdés tér vissza ciklikusan: a közvélemény szerint vagy túl sok a víz, vagy túl kevés, de az biztos, hogy az egész mögött a partmenti sáv tulajdonosai állnak.
A közelmúltban több, a Balaton pillanatnyi állapota és a tó jövője miatt aggódó hír is bejárta a sajtót. Az idei aszály nem csak a szántóföldeken érezteti hatását: a magyar tenger Siófoknál mért vízszintje a cikk írásakor 80 centiméter, és ha hinni lehet a jóslatoknak, nyár végén örülhetünk, ha 60 centinél megáll a süllyedés.
Mielőtt körüljárnánk a kérdést, érdemes leszögezni, hogy a Balaton vízszintjének ingadozása természetes dolog. Az 1863 óta folyamatos adatsorokon végignézve kiderül, hogy még az idei állapot is inkább átlagos, mintsem kirívóan alacsony. Ettől függetlenül persze, aki lemegy a déli partra horgászni vagy fürdeni, csak annyit lát, hogy száz méterrel nagyobbat kell dobnia, vagy többet kell sétálnia, ha a hónaljig érő vizet keresi. A legtöbbször elhangzó vád ilyenkor az, hogy „már megint túl sok vizet eresztettek el a Sión”.
A Balatonnak van egy természetes áradási és egy természetes apadási folyamata. Az áradást a vízgyűjtő területen képződő hozzáfolyás, mint például a legtöbb vizet szállító Zala folyó hozama és a tó fölött hulló csapadék adják, nagyrészt decembertől májusig. A vízveszteség – ami elsősorban párolgás –, a május és november közti időszakban jellemző. Ezt a két ellentétes irányú, természetes jelenséget követi a 70 és 110 centiméter között meghatározott szabályozási sáv. „Nagyon csapadékos időszakok esetén előfordulhat, hogy a felső határnál jóval több víz van a Balaton medrében” – mondja Kravinszkaja Gabriella, a Közép-Dunántúli Vízügyi Igazgatóság (KÖDU-VIZIG) osztályvezetője. „Ilyenkor, vagyis 110 centiméter felett nyitjuk ki a siófoki zsilipet, hogy a szabályozási sávon belülire csökkentsük a vízmennyiséget.”
Az üzemelési szabályozás a sáv felső harmadában engedi a vízeresztést, a 110 centimétert tartósan meghaladó vízállás esetén viszont nincs mérlegelési lehetőség, a zsilipet ki kell nyitni. A mostani vízállást azonban közvetlenül nem befolyásolta a Sió: 2011 májusa óta ugyanis a zsilip zárva van. Kravinszkaja elmondása szerint nagyjából 2000 óta az igazgatóság munkatársai törekedtek arra, hogy a szezont tavasszal mindig a szabályozási sáv maximuma környékén alakuló vízállással kezdjék. Sajnos idén ez a súlyos csapadékhiány miatt nem volt lehetséges.
A Sió zsilipjének nyitását és zárását a tóért aggódók a vízparti ingatlantulajdonosok érdekeihez kötik, azonban az osztályvezető szerint ilyen nyomásgyakorlásról szó sincs. A balatoni vízszintszabályozás egy minőségbiztosítási rendszer keretein belül folyik, így lehetőség sincs arra, hogy azért engedjenek a tóból, mert valaki megkér valakit, de Kravinszkaja tudomása szerint az elmúlt három évtizedben ilyesmire nem is volt példa. Ráadásul a magas vízállás nemcsak néhány gonosz, de gazdag part menti villatulajt fenyeget. „2006-ban és 2010-ben is egész utcák kerültek víz alá a déli part több településén is” – mondja az osztályvezető, de gyorsan hozzáteszi, hogy ezek az események sem a Balaton magas vízállása miatt következtek be, hanem a tó úgynevezett kilengése miatt. Kilengésnek a szél- és a víznyomás miatt hirtelen felfutó, aztán rövid idő alatt visszahúzódó hossz- vagy keresztirányú vízmozgást nevezzük, vagyis azt, amikor a jellemzően észak-keleti szél rányomja a tavat a partra. A hosszirányú kilendülés akár a méteres szintet is elérheti, de mindez évente csak néhány alkalommal, és pár órán keresztül tart, a tó a szél enyhülésével visszahúzódik a medrébe.
A víz leeresztése ráadásul összetett folyamat. Az elmúlt időszak legmagasabb, 2011 elején mért, 129 centiméteres vízállásánál például nem lehetett csak úgy sarokig tárni a zsilipet, hiszen akkor az egész ország úszott. „Az Angelika-viharciklon után csak nagyon lassan tudtuk csökkenteni a vízállást, mert bár a Sió zsilipje elméletben 80 köbméternyi vizet tud elereszteni másodpercenként, a csatorna felső szakaszán már kis mértékű eresztés esetén is láthatóan megnőtt a belvíz” – mondja az osztályvezető. A belvizesedés mellett az is fontos tényező, hogy már a 60 m3/másodperc melletti mérések alapján sem feltétlenül érdemes tovább terhelni a zsilipet, ráadásul a csatorna partján történt 2010-es omlások, illetve a javítások elmaradása miatt ma már ennek felét sem feltétlenül bírja el a Sió.
Miért fogy akkor a tó? Elsősorban az óriási párolgás a hibás, de ez nemcsak természetes, hanem befolyásolhatatlan is. Megfelelően erős szél és napos idő esetén akár napi egy centimétert is csökkenhet így a víz, ráadásul kevés ennél alapvetőbb folyamat létezik. Ahogy a kiteregetett ruha is gyorsabban szárad a szélben, úgy a Balaton is: a szél folyamatosan kifújja a páratartalommal telített levegőt a vízfelszín fölül, így naponta akár hatmillió köbméter is elpárologhat a tóból. Összehasonlításképp: a tóból ivóvízre kivett mennyiség 18 millió köbméter körül alakul, évente.
A tóval kapcsolatban egy másik sokat emlegetett probléma a part menti feltöltések. A sokszor csak illegális feltöltésekként emlegetett jelenség egyszerű és nagyon is emberi eredetű. A leginkább a déli partra jellemző tevékenység során a telektulajdonosok jó esetben földet, kavicsot, sziklát, rosszabb esetben építési hulladékot szórnak a vízbe, hogy az így elrabolt területekkel a saját telkük méretét növeljék meg, vagy hogy aztán a végére lépcsőt applikálva megkönnyítsék a fürdést. Ez a nyilvánvaló környezetszennyezésen kívül is sok problémát okoz, például a tó szempontjából lényeges nádterület megölésével. „A nádasnak már a szabályozott vízszint sem tesz jót, hiszen a balatoni nád génjei a nagyobb vízszintingadozáshoz szoktak hozzá” – mondja dr. Pomogyi Piroska, a KÖDU-VIZIG hidrobiológusa. A kutató szerint a nád afféle ütközőzónaként védi a tavat és a partot a környezeti hatásoktól, így ha a nádas elpusztul, a Balatonnak sem marad sok ideje.
Egy-egy, idegen anyagokból felépített mesterséges partszakasz közvetlen hatása általában attól függ, hogy miből építik. A szakértő szerint a legrosszabb, amikor építési vagy egyéb hulladékot szórnak a tóba, az ebből kioldódó veszélyes anyagok (mint például az azbeszt) még generációkkal később is mérgezik a környezet. De az sem sokkal jobb, ha valaki jó minőségű földet hord a Balatonba, a kialakuló töltésen ugyanis környezetidegen élővilág alakul ki. Az ilyen helyeken megtelepülő növényzet, a különböző fű- és gazfélék könnyedén elnyomják maguk körül a nádast. Ettől függetlenül nem feltétlenül jó, ha nagy lendülettel nekilátunk elbontani a zömében több évtizeddel ezelőtt épült illegális halmokat. Pomogyi szerint az 2010-2011-es felmérés során nagyon sok ilyet találtak, de nem lehet átgondolatlanul elbontani őket, mert nem biztosított, hogy a nád települ vissza – sokkal valószínűbb, hogy más növények veszik át az uralmat az amúgy is szétdarabolt nádasban.
A környéken 2010 egyik legnagyobb visszhangot kiváltó eseménye volt, amikor a Vízügyi Igazgatóság munkatársai Balatonmáriafürdőn tetten értek egy csapat munkást, akik épp egy, a Balatonba benyúló járdát építettek. „Sajnos a megbízó kilétére soha nem derült fény, így hiába adtuk át az ügyet a rendőrségnek, nem valószínű, hogy lett eredmény” – mondja Pomogyi.
Sokszor elhangzik – főleg a horgásztársadalom irányából –, hogy az elmúlt években ugyan javult a Balaton vizének minősége, de ez sporthorgászok számára fontos halak csökkenésével járt. Pomogyi szerint valóban nagyban lecsökkent a vízben a planktonalgák száma, és ezt a pontyok és keszegek állománya is megérezte, azonban fontos, hogy itt nem természetkárosításról van szó. „A Balaton eredeti, szabályozás előtti állapotában is tiszta vizű tó volt, a horgászok szempontjából fontos halak, például a nemes pontyok térhódítását – a nagy arányú telepítés mellett – az tette lehetővé, hogy az 1950-es évektől kezdve a Balaton vízgyűjtőjén folyó földművelés és erdőirtás hatására megnőtt a víz planktonalga-tartalma és romlott az átlátszósága” – fogalmaz. Pomogyi úgy véli, a halak balatoni felszaporodása tipikusan 20. századi jelenség, így az elsősorban fürdőzésre alkalmas víz visszaállítása nem a horgászok ellen viselt háború, csupán a természetes állapot visszaszerzése.
A vízminőséget több módszerrel is megpróbálták javítani, ezek egyike volt az iszapcsapda elnevezésű ötlet: a nyugati medencében kis öblöket vájtak a szakemberek, amelyek végén hatalmas gödrök fogták meg a tó szabályozása miatt a déli partot, főleg a Keszthelyi-medence délnyugati részét egyre inkább elöntő, sok helyen térdig érő iszapot. A csapdák a helyiek szerint működtek is, de talán tíz év is eltelt, amióta utoljára kikotorták volna őket. „Az iszapcsapda meghaladott technológia, átmenetileg talán segít, de hosszú távon semmiképp sem” – magyarázza Pomogyi. Elmondása alapján a meder eliszaposodásáért elsősorban a parti védművek felépítése, illetve a korábbi vízszint jelentős lecsökkentése a felelős. „A Budapest-Nagykanizsa vasútvonal töltése például arra a turzásra épül, amit az évszázadok során a tó pakolt ki a partra. Most, hogy körbekerítettük a tavat, a hordalék a vízben marad” – árulja el a fél évszázados jelenség igazi okát a szakember.
Érdekes időutazást tesz az, aki beleolvasgat a siófoki könyvtár oldalán elhelyezett, „Széles a Balaton vize...?” című, 170 évet felölelő cikkgyűjteménybe, és hamar feltűnhet mindenkinek, hogy nem sokat változott a problémakör, mert vagy a vízállással volt baja az embereknek, vagy azzal, ami a parton folyik.
A korabeli cikkek tanúsága szerint először 1915-ben került elő az a vélekedés, miszerint nem a Balatont, inkább a partmenti építkezést kellene úgy szabályozni, hogy még az extrém vízszint se okozhasson problémát. „A szakemberek, a kik tudományos alapon foglalkoztak a Balaton vizsgálatával, nem egyszer fejezték ki aggodalmaikat, hogy baj lesz abból, hogy a Balaton egyes helyein nagyon is merészen, senkire sem hallgatva, senkit meg nem kérdezve, közel építkeznek a vízhez” – írta Lóczy Lajos neves földrajztudós 1915. december elsején a Balaton című lapban.
A szabályozás fontosságát emeli ki Pécseli Péter, a KÖDU-VIZIG balatoni szakaszmérnöke is. A közelmúltban a balatoni települések polgármestereinek találkozóján meglehetősen erős felszólalást tevő szakember szerint a tóval kapcsolatban sok probléma van, a vízszintszabályozás pedig ugyan szerepel ezek között, de korántsem ez a legégetőbb kérdés. Pécseli egy korábbi rádióinterjúban azt mondta, hogy a 110 centiméteres szabályozási maximum emelésének ötletét a déli part polgármesterei egyöntetűen elutasították, így tőle is megkérdeztük, mit is gondol a Balaton ügyeit befolyásoló, nem szakmai tényezőkről. „A vízszintszabályozással kapcsolatban az üzemeltetési szabályzat világosan fogalmaz, politikai nyomásgyakorlásról nincs szó” – mondja a szakember. „Az viszont tény, hogy a szabályozási maximum emelése tabu jelenleg, főleg az alacsonyabban fekvő települések, így Balatonmáriafürdő, Balatonszentgyörgy és Balatonfenyves önkormányzatait érintené ez kellemetlenül.”
Mint kiderül, nem feltétlenül a közvetlenül a tó partján felépített ingatlanok vannak veszélyben. Pécseli szerint ezekkel csak akkor van baj, ha a magas vízállás erős északi széllel párosul. Ilyenkor a már korábban említett kilendülés a 20-40 centimétert is elérheti – erősebb hullámzásnál a víz komolyan, 2-300 méterre is kicsaphat a mederből. Ez ellen leginkább az előrelátó építészeti megoldásokkal, például a felszín alá benyúló szuterén helyett a házakat feljebb emelő lábak alkalmazásával lehetne védekezni, de erre nem sok példát látni a Balaton körül.
A szakember szerint mégis inkább a csapadékelvezető rendszer az, ami a legnagyobb bajt okozza. Ha magasabb a tó vízszintje, a déli part alacsonyabban fekvő településein összegyűlő víznek nincs hova kifolynia, hiszen sokszor az esőt elvezető árkok mélyebben vannak a Balaton aktuális szintjénél. Műszaki megoldás erre is van, szivattyútelepek építésével át lehetne emelni a vizet, azonban az önkormányzatok nem szívesen vállalják az ilyen, nagy költségekkel járó projekteket.
Pécseli szerint a baj a két világháború között, a turizmus erősödésével kezdődött. Akkoriban dőlt el, hogy a part menti sávot védeni kell, és az ekkor lefolytatott tanulmányok alapján épültek meg a száz centiméteres legmagasabb vízállásra belőtt parti védművek is. Hogy miért pont száz centiméter? „Az uralkodó vízállás, hullámmagasság, illetve az észak-déli kilengés és a meglévő terepviszonyok figyelembevétele mellett erre a szintre tudták költséghatékonyan kiépíteni a déli parton a védműrendszert” – mondja a Pécseli. A partvédőművek 80 százaléka az 1965 és 1980 közötti időszakban épült ki, és bár ezek is a korábban megállapított 100 centihez igazodtak, a szabályozási maximumot 2002-ben 10 centivel megemelték. Ennek megfelelően tartósan 110 centiméter felett alakuló vízállás esetén a déli part védelme nem feltétlenül biztosított. Ahhoz azonban, hogy erre megoldást találjanak, az kellene, hogy a különböző hatóságok és az érintett önkormányzatok konszenzusra jussanak, amire nagyjából a szabályozás kezdete, vagyis 1863 óta nem volt példa.
„Nem egyszerű ez” – mondja Pécseli. „Mivel az elmúlt évtizedekben mindig csak odáig jutottunk, hogy valamit kezdeni kellene, de soha nem készült átfogó tanulmány, nem tudni, hogy csak a védműveket kéne átdolgozni, vagy végig kéne menni a parton, hogy a veszélyben lévő ingatlanokat átépíttessük, a védhetetleneket pedig lebontassuk.” Pécseli szerint a mostanra kialakult helyzetért az építési hatóságok is felelősek, hiszen nekik kellett volna odafigyelni arra, hogy legalább az engedéllyel épülő házak megfeleljenek a vízügy ajánlásainak.
A szakember szerint a vízparti telkek nagy részét ugyan az 1970-es években alakították ki, de a tulajdonoscseréket és a házépítéseket, -átalakításokat nyomon kellett volna követni. Akár több százmilliós házakra is kiadtak olyan építési engedélyeket, amik semmiféle vízügyi szakmai szempontot nem vettek figyelembe. Nem tisztázott, hogy ilyenkor ki a felelős, és hogy egyáltalán az állam felelősséggel tartozik-e ezekért a nyilvánvalóan szabálytalan, de engedéllyel épített ingatlanokért, és egy esetleges új partszabályozás keretein belül ezek tulajdonosait milyen szinten kellene kárpótolni.
A Balaton szempontjából az lenne a legjobb, ha a csapadékos időszakban elengedett vizet valamilyen tározómegoldással meg tudnánk tartani, és erre Illés Zoltán vízügyekért is felelős államtitkár 2011. áprilisi nyilatkozata alapján a 2014-2020-as időszakban van is esély. Pécseli szerint erre nagy szükség lenne, hiszen a víz egyre nagyobb kincs, és hamarosan valóban pazarlás lesz, ha a Balatonnál keletkező felesleges vízkészletet további felhasználás nélkül engedjük el. A szakember szerint a tárolás legegyszerűbben az eredeti mederben oldható meg, azonban ez a mostaninál magasabb vízállást jelent, ami eddig mindig csak ötlet szintjén került elő.
Pécseli szerint a legfontosabb teendő az lenne, hogy a Balaton-parti települések, illetve a tó vízgyűjtőjének önkormányzatai, a különböző hatóságok és egyéb érdekcsoportok sokasága helyett egy kézben összpontosuljon a Balaton feletti irányítás. Amíg ez nincs meg, a szakember szerint a Balaton, illetve a tó körül élők jövője ugyanolyan bizonytalan, mint 1863 óta bármikor. „A Balaton a vízgazdálkodás állatorvosi lova. El kéne dönteni végre, hogy halastónak, turisztikai látványosságnak, természetvédelmi területnek vagy épp nagy hajóforgalmú közlekedési csatornának akarjuk használni a tavat, és ha ez megvan, akkor ehhez tartani magunkat” – fogalmaz a szakember.
Balaton Európa egyetlen nagy kiterjedésű, természetes állapotban megmaradt sekély, édesvizű tava. Élő és lélegző rendszer, aminek korlátait nem lehet büntetlenül figyelmen kívül hagyni. Attól még, hogy nem beszélünk róluk, súlyos problémák igenis léteznek, és az alacsony vízállás csak egy közülük.