Elgondolkozott már valaha azon, miért februárban van négyévente szökőnap, ahelyett, hogy logikusan az év végén lenne? Azért, mert ez így is volt az ókori római naptárban, ott február volt év vége. 

Pedig mennyivel logikusabb volt. Észrevette, hogy latin számnevek vannak a hónapok neveiben, de nem stimmelnek a hónapok sorszámai? Ez sem véletlen, ha eltoljuk márciusra a kezdést, azaz két hónappal, minden világos lesz, ugyanis így szeptember a hetedik hónap (a latin septem, hét szóból), október a nyolcadik, aztán jön november, és talán a legkönyebb:  december.

Az eredeti római naptár valószínűleg holdnaptár volt, és a görög holdnaptárakra épült. Mivel az új holdak közötti idő átlagos 29,5 nap, a hónapokat 29 és 30 naposra tervezték. A harmincnaposakat teljesnek és szerencsés hónapnak tartották a rómaiak, míg a csonka hónapok szerencsétlenséget jelentettek.

A mai naptárakkal szemben a rómaiak visszafelé számoltak a hónapon belüli időegységektől:

• a kalendától,  ami minden hónap első napja (innen jön a kalendárium szó);
• a nonától, ami a félholdtól bekövetkeztétől függően az ötödik vagy a hetedik nap volt;
• és az idustól, a telehold napja volt, általában a 15. vagy a 17. nap (innen jön a március idusa kifejezésünk).

Az egészet a gyakorlat mozgatta, így akkor kezdődött egy új hónap, amikor először megfigyelhető volt az új Hold sarlója naplemente után. A mai naptárakban a Hold fázisai és a dátumozás már teljesen elvált, a történelem homályába vész, hogy mikor.