A lóerő a teljesítmény mértékegysége volt valamikor, a hatvanas (Magyarországon a nyolcvanas) évek eleje óta nem használják hivatalosan. Ez alól egy kivétel van, az autóipar, a motorok erejét máig azzal szokás a köznyelvben mérni, hogy hány lóerős. A hivatalos mértékegység egyébként a watt, az átváltási arány 735,49875. Már ha metrikus lóerőről beszélünk, mert egyébként van (volt) hidraulikus-, elektromos-, kazán- és adólóerő is. Ezekbe most ne menjünk bele, maradjunk a klasszikus definíciónál, miszerint egy lóerő az a teljesítmény, amivel egy 75 kg tömegű testet egy másodperc alatt egy méter magasságra lehet felemelni.

Na de hogy jön ide a ló? James Watt a ludas a dologban, akiről a hivatalos mértékegységet elnevezték később. Watt ugyan nem találta fel a gőzgépet, viszont olyan fejlesztéseket tett hozzá, amivel az alkalmassá vált az ipari forradalom elindítására az 1700-as évek közepén. Watt azzal hirdette a saját gőzgépét, hogy az sokkal hatékonyabb az előd Newcomen-féle gépeknél, és ügyes marketingesként az árát is úgy határozta meg, hogy a gépe által elért szénmegtakarítás harmadát kérte el. Igen ám, de mi van azokkal a gyárakkal és üzemekkel, amelyek nem a régi gőzgépről álltak át az újra, hanem a még régebbi technológiáról, a lóval hajtott gépekről? A gőzgép teljesítményét valahogy át kellett számolni lóra, hogy működhessen az árazás.

Watt abból indult ki, hogy a lóval hajtott, úgynevezett járgányos malom kerekét egy ló óránként 144-szer forgatja meg, a kerék sugara 12 láb, a ló pedig 180 fontnyi súlyt húz, miközben a kereket forgatja. Ebből fakadóan egy lóerő egyenlő 33 ezer fontláb per perc. Korabeli fizikusok megfigyelései, kísérletei és hasra ütései ugyanerre 23 és 44 ezer közötti értékeket hoztak ki, de végül Watt 33 ezres száma lett az elfogadott szabvány. Amivel valószínűleg kicsit túllőtt a becsléssel a lovak átlagos teljesítményén, egyes történészek szerint szándékosan: így a gépei valójában több lóerősek voltak annál, mint amit ígért, amikor eladta őket, így több pénz is ütötte a markát a végén.

200 évvel később, amikor a lóerő már rég nem volt szabványos mértékegység, jutott eszükbe amerikai tudósoknak modern eszközökkel megmérni, valójában hány lóerős is egy ló. És itt rögtön bele is futunk abba a problémába, hogy az időközben elterjedt autóipar úgy vitte be a köztudatba a lóerő fogalmát, mint az a maximum teljesítmény, ami a motorból képes kijönni ideális körülmények, fordulatszám és egyebek mellett. Sőt, itt van még egy trükk, az autóknál a papíron szereplő lóerőadatokat ugyanis a főtengelyen mérik, a ténylegesen leadott, a kerekeken mért adat szükségszerűen kevesebb ennél, mert több helyen is súrlódási veszteség jelentkezik a hajtáslánctól a váltón át a gumiabroncsig. Akárhogy is, a modern köznyelvi értelemben vett lóerő alatt az elméleti maximum teljesítményt szokás tartani. Ennek értelmében a University of Massachusetts kutatóinak mérései szerint

Az viszont nagyjából stimmel, hogy hosszú távú, fenntartható erőkifejtést tekintve egy ló nagyjából egy lóerő teljesítményre képes. A kutatók kiszámolták az ember lóerejét is, arra jutottak, hogy egy átlagember csúcsteljesítménye 1,2 lóerő körül van, de egy élsportoló 2,5-3 körül is képes kihozni magából. Hosszú távú, fenntartható erőkifejtésben viszont csak 0,1 lóerőt tudunk, egy sportoló ennek a háromszorosát. vagyis egy átlagember rövid távon kb. 900 watt, hosszú távon 70 watt teljesítményre képes, az előbbi egy átlagos mikrosütő, az utóbbi egy gyengébb villanykörte üzemeltetésére elég nagyjából.