Hogy hogy néz ki Buddha? Hát ezt mindenki tudja: egy kortalan, nagyon kövér figura, tükörkopasz fejjel, széles, derűs mosollyal az arcán. A világon sok százezer szobor örökíti meg a buddhizmust megalapító bölcs alakját, akit a világon szinte mindenki felismer, hacsak nem egy kő alatt élte le az életét.

Csakhogy Buddha egyáltalán nem volt se kövér, se kopasz, az a sok százezer Buddha-szobor valójában nem őt ábrázolja.

A szobrok joviálisan mosolygó dagi figurája egy 10. századbeli kínai szerzetes, Csi-ce (Ch'i-t'zu), aki a kelet-ázsiai népi folklórban Pu-taj (Budai) néven vált ismertté. Ez azt jelenti, kenderzsák, és azért lett ez a ragadványneve, mert a legenda szerint egy nagy zsákot cipelt mindig magával, amiből a gyerekeknek osztogatott ajándékokat, édességet.

A vallásalapító Buddha, eredeti nevén Gautama Sziddhártha az időszámításunk előtti 5-6. században élt, és terjesztette tanait a mai Észak-India területén. Hogy hogyan nézett ki, azt valójában senki nem tudja, az első művészi ábrázolások ugyanis csak a halála után hat-hétszáz évvel születtek meg, leginkább a szájhagyományra és a szobrászok fantáziájára építve. Forrásként szolgálhatott még a buddhizmus egyik alapvetése, a Páli kánon nevű szöveggyűjtemény, amiben szerepel a „nagyszerű ember 32 jellemzője" cím alatt egy felsorolás arról, hogyan néz ki fizikailag Buddha – de itt ezt már inkább köznévként, vagyis mint megvilágosult, bölcs embert kell érteni. Mindenesetre nagyjából egy férfi szupermodellt ír le, olyan extra bónuszokkal, mint a 40 fog és a térd alá érő karok.

Na de akkor miért az a sok szobor a kövér, kopasz kínai fickóval? Pu-taj nagyon népszerű népmesei figurává nőtt a kora középkorban Ázsiában, sokan úgy tartották, ő nem egyszerűen egy megvilágosodott szerzetes, hanem maga Buddha reinkarnációja. Beszivárgott más távol-keleti hitvilágokba is: ő például Hotei néven a japán mitológiában a hét szerencseisten egyike. Pu-taj alakja a gazdagsággal, jó szerencsével, nagylelkűséggel, bölcsességgel, boldogsággal, az élettel való megelégedettséggel fonódott össze, ezeknek egyfajta védőszentje lett. Ilyen funkciójában került a szobra a buddhista szentélyek bejárataihoz (a tradíció, miszerint a szobor hasának megsimogatása szerencsét hoz, egyszerű népszokás, a buddhizmus nem említ semmi ilyesmit).

Amikor aztán a kínai kultúrát megismerte az egész világ, illetve a buddhizmus Ázsiából kiindulva az egész világon elterjedt, Pu-taj látványos szobrai, könnyen megjegyezhető, szerethető figurája egyszerűen hozzátapadt a vallás névadójához, Buddhához. Annyira, hogy ma már Ázsiában is nevető Buddhaként vagy boldog Buddhaként szoktak rá hivatkozni sok helyen.