Ejtőernyő nélkül repültek az első vadászpilóták
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!A statisztikai adatok azt mutatják, hogy a repülés a legbiztonságosabb közlekedési forma a világon, így érthetetlen, miért félnek sokan repülőre szállni. A modern utasszállítók ráadásul egyre megbízhatóbbak – csak hát lezuhanni néha, azt ne kéne.
Pedig a mai utasoknak fényévekkel jobbak a túlélési esélyeik, mint egy tesztpilótának. Gondoljanak csak bele, hány profi pilóta halt szörnyű halált, mielőtt Chuck Yeagernek sikerült elérnie a hangsebességet! És még ő is sokkal jobb helyzetben volt, mint az első világháborús pilóták.
A száz évvel ezelőtti vadászgépek életveszélyesek voltak: a pilóták gyakran közvetlenül a motor fölött ültek, és a fa géptestet is gyúlékony lakk borította. Ha a gép kigyulladt, a pilóta biztosra vehette, hogy meghal. Ilyenkor ugyanis vagy bennégett a gépben, vagy kiugrott, és egy picit kevésbé szörnyű halált halt, vagy a szolgálati fegyverével agyonlőtte magát, mielőtt az előző kettő bekövetkezett volna.
De akkor miért nem adtak nekik ejtőernyőt? Mert a katonai vezetés úgy gondolta, a bepánikolt pilóták sokszor inkább kiugranának, mint hogy megpróbálják megmenteni a gépet, és különben is, a szűk pilótafülkékben nem fért volna el egy ejtőernyő is.
Az első használható modelleket a németek fejlesztették ki. A használható alatt itt azt kellett érteni, hogy létezett, és tényleg jobb volt a semminél: ha a pilótának szerencséje volt, a géptörzsben tárolt ejtőernyő nem akadt bele a lángoló roncsba, és a pilóta talán túlélhette a balesetet. A mai ejtőernyők alapmodelljét végül az amerikai hadsereg fejlesztette és rendszeresítette 1919-ben.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
