Alapvetően persze nem sok különbség van egy fekete alapon fehér, és egy fehér alapon fekete csíkos állat között, de a probléma legalább felvet egy újabb, még súlyosabb kérdést: miért jó az a zebrának hogy csíkos?  

Kezdjük az utóbbi kérdéssel, arra egyszerűbb válaszolni: bármennyire is furán hangzik, a fekete-fehér csíkok az álcázást szolgálják a zebra számára. Bár a kontrasztos színek erősen elütnek attól, a környezettől, ahol a zebra előfordul (zöld, vagy a száraz évszakban sárgásbarna szavanna), ez egyáltalán nem gond, lévén az állat legfőbb természetes ellensége, az oroszlán amúgy is színvak (sőt, a leopárd és a hiéna is). Az álcázás így hirtelen sokkal könnyebbé válik, ha a színek nem számítanak, csak a mintázat.

A széles csíkok azonban ezzel együtt sem tűnnek tökéletes álcának, a magas fűben sem. A trükk az, hogy a zebra nem is a fűbe akar beleolvadni, hanem a többi zebra közé. A csíkoknak hála a jellemzően nagyobb csoportokban élő zebrák az oroszlán számára összemosódnak egy nagy, homogén zebramasszává, amiből nem nagyon tud prédát kiválasztani, sőt, még azt is nehezére esik megállapítani, hogy mekkora a csorda és merre mozog.

Miközben a csíkok a ragadozókat összezavarják, a zebrák számára egyértelmű azonosítóként működnek. Minden egyes zebra mintázata egyedi, nagyjából, mint a mi ujjlenyomataink - az állatok pedig egy pillantással beazonosítják egymást a csíkokról.

És akkor térjünk vissza az alapkérdésre: a zoológusok szerint a zebra fekete alapon fehér csíkos. A szőr alatt a bőrük fekete színű, és a szőr is fekete alapállapotban, kivéve ott, ahol a fekete színt adó pigmentsejtek, a melanociták működését egy enzim blokkolja - ezeken a helyeken alakulnak ki fehér foltok, illetve csíkok. Hogy a csíkok milyen logika alapján alakulnak ki, azt egyelőre matematikai modellel nem sikerült leírni, de az tudható, hogy már az anyaméhben, embrió korban létrejön a mintázat.