A csiklandozás jelenségét a mai napig nem tudja a tudomány teljes egészében megmagyarázni, annak ellenére, hogy a kilencvenes évek óta MRI-t, és a legbizarrabb kísérleteket bevetve kutatják. Néhány fontos megfigyelést és tanulságot ugyan sikerült már levonni, de arra csak vitatott hipotézisek vannak, hogy miért vagyunk csiklandósak, és miért éppen nevetéssel reagálunk a csiklandozásra.

A csiklandozást már Plató, Galilei és Darwin is próbálta tudományosan megmagyarázni, és már ők is arra jutottak, hogy itt valami kavarodás van az agyban - csiklandozáskor biztosan nem azért nevetünk, mert viccesnek vagy kellemesnek találjuk az élményt. Arra viszont csak a XX. század kutatói jöttek rá, hogy az idegrendszerünk kétféle csiklandozást különböztet meg: egészen más módon reagál arra, ha az érzékeny területeket, jellemzően a hónaljat, a talpat, a törzs oldalát, aránylag erős érintéssel ingerlik (ezt hívják tudományosan gargalesisnek), és másképp, ha nagyon finom, alig érezhető az érintés (ennek a neve knismesis), ilyenkor a reakció is inkább a viszketésre hasonlító, kellemetlen érzés, mint a nevetés.

Az fMRI kimutatta, hogy csiklandozáskor több agyterület is aktiválódik:

• A szomatoszenzoros központ, ami az érintésekkel járó ingerek feldolgozásáért felelős
• Az ACC (anterior cingulated cortex), ami a pulzust és a vérnyomást szabályozza
• Az OP (operculum rolandi), ami a mimikáért, érzelmi reakciókért és hangképzésért felel
• A hipotalamusz, ahol a fight or flight (menekülés vagy megküzdés) reakció kialakul, ez dönti el, hogy egy adott, kockázatos helyzetben szembefordulunk a veszéllyel, vagy megpróbáljuk elkerülni

Ha hallunk egy viccet, és azon nevetünk, ugyanezek az agyterületek aktiválódnak, kivéve az utolsót. Csiklandozásnál nem, csak a humoros nevetésnél aktiválódik Nucleus Accumbens, ez az agy jutalomközpontja, itt jönnek létre a kellemes érzések (komoly szerepe van a függőségek kialakulásában is). Összességében arra jutottak a tudósok, hogy a csiklandozás kiváltotta nevetés egyáltalán nem pozitív élmény, viszont a külsőségeiben benne van mindaz, mint egy igazi, kellemes nevetésben - és ez keveredik a menekülési reflexszel. Az igazi nevetés egy tanult, szociális interakció, a csiklandozással előhozott pedig egy önkéntelen, feltétel nélküli reflex.

Ezzel viszont még mindig nem tartunk ott, hogy megértsük, miért is vagyunk csiklandósak, miért termelte ki az evolúció ezt az egész jelenséget, mi haszna van a túlélés szempontjából. Nos,

• Egy teória szerint a csiklandozás az anya és a csecsemő közötti kapcsolat erősítését szolgálja, felnőtt korban meg egyszerűen csak megmarad. Az anya megcsiklandozza a gyerekét -> a gyerek nevet -> az anya is nevet -> mélyül kettőjük között a kapcsolat, ez pedig evolúciós előny.
• Egy másik hipotézis azt mondja az önvédelmi reflexek kialakulását segíti a csiklandósság. Tipikusan olyan helyeken vagyunk csiklandósak, amelyek egyébként is elég sérülékenyek, a csiklandozásra adott reflex pedig arra tanít meg, hogy védjük ezeket a testfelületeinket.
• Egy harmadik elmélet szerint a csiklandozás egy olyasfajta mechanizmusként alakult ki, amin keresztül anélkül mutathatja ki valaki a dominanciáját a másik felett, hogy sérülést okozna neki, ez pedig a csoportban felépülő hierarchia szempontjából fontos.

Viszont ha a csiklandozásra reagáló nevetés egy reflex, miért nem tudjuk saját magunkon aktiválni? Hiába próbálja bárhogy, nem tudja megcsiklandozni saját magát. Ennek az oka a kisagy nevű agyterületben van, ami a mozgás felügyeletéért felel. Ez az agyterület többek között azzal foglalkozik, hogy megjósolja a saját testmozgásunkból fakadóan mit kell éreznünk, ha például ököllel beleütünk a falba, még azelőtt felkészíti az agyat a fájdalominger érkezésére, hogy a kezünk beleütközne a falba. Ha saját magunkat akarjuk megcsiklandozni, a kisagy előrejelzése semlegesíti, illetve megakadályozza a többi agyterület szokásos reakcióját a csiklandozásra.