Bizonyára nem sokan vannak a világon, akik jártak általános iskolába, mégsincs emlékük arról, amikor a kréta helyett a tanár körme szalad végig – jobb esetben véletlenül – a táblán, hidegrázást és libabőrt kiváltva az osztályból. Ha valaki mégis kimaradt volna ebből az élményből, itt gyorsan pótolhatja. De vajon mi okozza ezt a szörnyű érzést a hang hallatán?

Először Randolph Blake, D. Lynn Halpern és James Hillenbrand vizsgálták a problémát tudományos igénnyel. Abból indultak ki, hogy bizonyára a magas frekvenciáktól rázhat ki minket a hideg, ezért felvették a borzalmas hangot, és egy-egy frekvenciatartomány eltávolításával különböző változatokat hoztak belőle létre. Ezeket egyesével lejátszották önkéntes tesztalanyoknak, és végül arra jutottak, hogy a magas hangok nem igazán befolyásolták a reakciókat. Ami valóban segített, az a középfrekvenciák kiiktatása.

A meglepett kutatók az eredmény hatására szétnéztek, hogy milyen más hangokra jellemző még ez az idegborzoló effekt. Azt találták, hogy a főemlősök, és főleg a csimpánzok figyelmeztető kiáltásai összetételükben nagyon hasonlítanak a vizsgált támla-köröm hanghoz, ami alapján arra következtettek, hogy evolúciós okokból vagyunk különösen érzékenyek a szóban forgó frekvenciákra.

Blake 2006-ban a Nobel-díj kevésbé átütő kutatásoknak fenntartott paródiáját, az Ignobelt is elnyerte a felfedezésért. Társaival még 1986-ban, a krétatáblák abszolút uralmának vége felé osztották meg eredményeiket a világgal, de a húsz évvel későbbi díj jelzi a probléma örök aktualitását.

A témát Michael Oehler és Christoph Reuters vitte tovább 2011-ben, amikor különféle idegesítő hangokat játszottak le 24 kísérleti alanynak, és megállapították, hogy a legjobban a 2 és 4 kHz közötti frekvenciáktól idegenkedünk, ez az a tartomány ugyanis, amelyet a legjobban felerősít a fülünk – és bizonyára nem véletlen, hogy az emberi hangok nagy része is ebbe esik.

Igazán érdekes eredményre azonban akkor jutottak, amikor előre megmondták az alanyoknak, hogy minek a hangját fogják hallani. Pontosabban mindenkinek ugyanazt a táblakaparó hangot játszották le, de a csoport egyik felének azt mondták, hogy kortárs zenei műből való részletet hallanak. Az átvert alanyok kevésbé találták idegtépőnek a hangot, mint akik tudták, hogy a kapirgálást hallják. Ez megmutatta, hogy nem csak anatómiai, de pszichológiai okai is vannak a tantermi hidegrázásnak. A pszichológiai tényező jelenléte persze biztosan nem meglepő annak, aki látott már életében letört körmöt.

Az utolsó puzzle-darabot John McDermott, az MIT kutatója szolgáltatta 2012-ben. Mivel a hangmagasság mellett annak ingadozása is befolyásolhatja, mennyire idegenkedünk egy-egy hangtól, McDermott azt vizsgálta, hogy a táblakaparás mennyire egyenetlen, vagyis milyen a különböző frekvenciák váltakozásának intenzitása. Megállapította, hogy a kezünk végighúzásánál a körmök nem egyenletesen siklanak a táblán, hanem gyakorlatilag nagy sebességgel pattognak rajta, így a keltett hang is egyenetlen, ebből adódóan fokozottan idegesítő. A kutató szerint a legrosszabb hangok ilyen szempontból azok, amelyek 20 és 200 Hz közötti ingadozást produkálnak.

Vagyis a kellemetlen érzés egyrészt magából a tudatból ered, hogy mit is hallunk. Másrészt a fülünk a hibás, mert nagyon felerősíti ezeket az egyenetlen hangokat, de ez jó, hiszen a fülünknek épp az a dolga, hogy minél jobban halljuk vele ezt a tartományt. A kézenfekvő megoldás tehát az, hogy ne húzogassuk a körmünket a táblán. Szerencsére amúgy is egyre kevesebb helyen van erre lehetőségünk, mert az ehhez szükséges régi táblákat fokozatosan lecserélik, ami a körömhang eltűnése mellett azért is jó, mert nem kell krétaporban fulladozni. Jobban felszerelt iskolákban ehelyett attól lehet majd idegbajt kapni, ha kifogy a filctoll, vagy lefagy a digitális tábla.