A világ leggazdagabb országát kokainnal ellátó drogkereskedőnek lenni jó, már ha együtt tudunk élni azzal a gondolattal, hogy potenciálisan életveszélyes anyagokat árulunk vadidegeneknek egy bűnszervezet fejeként, amiért bármikor fejbe lőhet minket egy mesterlövész vagy egy utcagyerek. A lelkiismeret hiánya, a céltudatos pragmatizmus, a gyilkos hajlamok és a hatalomvágy szintén előnyös tulajdonságok.

Pablo Escobar pont ilyen volt. A kokainkirályra a népe úgy tekintett, mint a kommunisták Che Guevarára, azt leszámítva, hogy Escobar kapitalista volt, és szerette az amerikaiak pénzét. Szívesen osztogatott is belőle a népnek: kórházakat, iskolákat építtetett, így joggal lehettek politikai ambíciói is. Volt miből szavazatokat vásárolnia, jó eséllyel ő volt minden idők leggazdagabb drogbárója.

A DEA-t viszont kissé idegessé tette, hogy a kolumbiai kokain elárasztotta az Egyesült Államokat, úgyhogy háborút indítottak Escobar ellen. Ez nem volt jó ötlet: Escobar először korrumpálta, majd kivégezte az amerikai törvényhozás azon tagjait, akik az ügyével foglalkoztak. Végül letartóztatták, de megszökött a börtönből. Még akkor is szökésben volt, amikor 1993 decemberében felhívta a 15 éves fiát. A rendőrség bemérte a hívást, és rajtaütöttek; a halálos lövés a fülén érte Escobart.

Gyászba borult a család, a kolumbiai nép – a temetésén 25 ezren kísérték Escobart, a nép vastag bukszájú Robin Hoodját –, és telesírta a mocsarát a négy víziló is. Mert Escobarnak volt négy vízilova. Mint a drogkereskedők általában, ő sem vetette meg a bazári, de drága luxuscikkeket; az egész élete egy gengszterrapszövegbe oltott szappanopera volt. Ha olyanja volt, hogy New Orleansból hozat magának vízilovakat, akkor New Orleansból hozatott vízilovakat. Nem tudni, mennyibe kerültek, mindenesetre időtálló befektetés volt:

A hatóságok nem tudtak mit kezdeni az állatokkal. Miért, maguk talán tudnának? Hát mi a víziló? Egy óriási, agresszív, izommal teli őrült tömlő, négy fatörzsnyi lábbal, gyilkos harapással. Nagyjából pitbull szorozva tapírral, plusz vízálló bevonat. Szóval inkább a sorsukra hagyták őket, kezdjenek magukkal, amit akarnak. Elvinni őket? Hova? Miben? Mivel? Ki?

Ha nem is Walt Disney-i értelemben, de a történetnek végül happy endje lett: az állatok nemhogy túlélték a vadonban, hanem el is szaporodtak a Hacienda Nápoles közelében, alig 100 kilométerre Medellíntől. 2007-re már 16 állat korzózott a Magdalena folyó vizében. Nem volt természetes ellenségük, és a víziló nem várja meg, míg valaki megharagszik rá: hatalmas területigénye van, és ha valaki a territóriumába lép, habozás nélkül rátámad.

2009-ben két felnőtt és egy borjú kitört az elkerített területről, és miután az állatok több emberre is rátámadtak, illetve megöltek néhány szarvasmarhát, a hatóságok kilövették Pepét, az egyik felnőttet. Az állományra nézve ez nem volt végzetes: mára legalább negyven beltenyésztett víziló él a környéken, és mind az eredeti Escobar-alomból származik.

Az állatok túlszaporodását sterilizálással próbálják kordában tartani. A BBC megszólaltatott egy állatorvost, Carlos Valderramát, az egyetlen embert, aki már ivartalanított vadon élő vízilovat. Valderrama szerint a kolumbiaiakra sokkal veszélyesebb a víziló, mint az afrikaiakra, mert Dél-Amerikában jámbor, bugyuta, túlméretezett békának látják őket, nem az állatvilág atom-tengeralattjárójának. Ha az állatok elszaporodnak, az további támadásos balesetekhez vezethet.

A vízilovakat nem lehet hova tenni. Már elkábítani és elszállítani is nehéz lenne őket; a műveletet talán megoldhatnák helikopterekkel és hevederekkel, de nem tudják, hova vihetnék őket. Afrikába, a természetes közegükbe nem mehetnek, a járványügyi hatóságok nem engedélyezik az utazást. A kolumbiai állatkertek vízilóállományát már megtöltötték a mocsarakból. Minden hely megtelt. Isten óvja Carlos Valderramát.