A modern tengeralattjárók és repülőgép-hordozók nagyjából egy időben, az első világháború környékén születtek meg, és lettek a haditengerészet alapvető építőelemei. De vajon hogyhogy nem jutott soha senkinek eszébe ötvözni a kettőt? Egy tengeralattjáró repülőgép-hordozó igazi csodafegyver lehetne, észrevétlenül tudná megközelíteni a célpontot, majd a felszínre emelkedve a harci repülőivel megtámadni azt. Az ötlet elsőre nagyjából olyan abszurdnak és legfeljebb a képregények szintjén megvalósíthatónak tűnik, mint mondjuk a Transformers-óriásrobotok – de a helyzet az, hogy tengeralattjáró repülőgép-hordozó nagyon is létezett, a leghíresebbet a japánok építették a második világháborúban.

Az első tengeralattjáró repülőhordozókkal még az első világháború alatt kezdtek el kísérletezni egymástól függetlenül a britek és a németek is, de úgy-ahogy működő prototípusnál tovább sosem jutottak. Az első, hadrendbe is állított ilyen hajó a francia Surcouf volt 1929-ben, a maga 4000 tonnájával korának legnagyobb tengeralattjárója. Volt benne légmentesen zárt hangár, abban pedig egy Besson MB.411-es minirepülőgép, amit direkt a Surcoufhoz terveztek és gyártottak, összesen kettő készült belőle. A hajó 1942-ben máig tisztázatlan körülmények között elpusztult Panama közelében, rengeteg korabeli összeesküvés-elméletnek megágyazva.

A japán tengeralattjáró repülőgép-hordozót a legendás Yamamoto admirális találta ki. Grandiózus terve az volt, hogy építeni kell egy 18 tengeralattjáróból álló flottát, amelyek mindegyike alkalmas két-két bombázó szállítására, és arra, hogy azok felszálljanak róla. A hajóknál elsődleges követelmény volt, hogy a Japán és az amerikai nyugati part közti távot háromszor oda-vissza meg tudják tenni egy tankolással. A flottával nemcsak a nyugati partot tudták volna támadni, de a fél világot megkerülve a Pearl Harbor-ihoz foghatóan váratlan és pusztító csapást mértek volna vele a New Yorkra és Washingtonra is.

Bár az ötlet közvetlenül Pearl Harbor után, 1942 elején született meg, a tervezés és fejlesztés sokáig tartott, csak 1943-ban kezdődött meg a gyártás, és 1944-ben állt hadrendbe az első három I-400-as tengeralattjáró. Amelyek bizonyos szempontból jobbak is voltak, mint az eredeti terv: kettő helyett három Aichi M6-A bombázót tudtak elvinni, amelyek egy speciális katapultból szálltak fel, 850 kilónyi bombával. A hajó fő problémája az volt, hogy nem tudott túl mélyre merülni. 100 méter volt a biztonságos merülési határa, itt pedig a nagy mérete miatt még bőven észrevették a felszíni radarok. Sőt, repülőgépről még látni is lehetett a víz alatt, akkora volt.

A nagy New York-i invázió előtt a flottát a Panama-csatorna ellen akarták bevetni, aminek az elpusztítása vagy legalább megrongálása súlyos gondokat okozott volna az amerikai hadi utánpótlás szállításában. A támadást fából készült Panama-replika ellen gyakorolták be, és ekkor már szó volt arról is, hogy a bombázás mellett vagy helyett kamikaze-támadást hajtsanak végre. A háború azonban máshogy alakult, a csendes-óceáni hadszíntér állapota miatt 1944 végére már nem hogy a New York-i, de a panamai támadás sem volt reális cél. A flottát így végül az Ulithi atollnál horgonyozó 15 amerikai repülőhordozó ellen akarták bevetni, de mire odaértek, az amerikaiak ledobták az atombombát Hirosimára és Nagaszakira, Hirohito császár pedig gyors ütemben letette a fegyvert.

A három I-400-ast az amerikaiak hadizsákmányul ejtették, majd elsüllyesztették. Azóta sem épített senki tengeralattjáró repülőhordozót.