Azt eddig is ezer helyen megírták már, hogy Mexikó északi részén a drogkartellek szépen átveszik a bukott – jó, bukdácsoló – állam bizonyos funkcióit, saját adókat szednek be és a magyar államnál alig szűkmarkúbbak a szociális juttatások csepegtetésében. Na de azért az mégiscsak túlzásnak tűnik, hogy a mélyen katolikus országban még saját védőszentjük is van, nem? Ez a kérdés annyira európai, hiszen ha vallásról van szó, akkor a Latin-Amerikában semmi nem lehet túlzás. Igen, még az sem, hogy a nőket baltával lefejező kartelleknek is van égi patrónusuk; őt Jesús Malverdének hívják, és nyakkendős, hetyke bajszos szobrai egyre gyakrabban tűnnek fel az Egyesült Államok déli államaiban is.

Jesús Malverde nevű férfi egyébként soha nem létezett, alakját egy XX. század elején kivégzett, Robin Hood-szerű útonállótól, Jesús Juarez Mazótól mintázhatta a kreatív néphit. De amilyen izgékony a nép képzelete, a kutatók ma már arra gyanakszanak, valójában ez a bizonyos Mazo sem létezett, az ő alakját is két Sinaloa állambeli banditából gyúrták össze.

Az viszont biztos, hogy népszerű csodatételekkel vetette magát észre, méghozzá olyanokkal, melyekkel meg is alapozta későbbi profilját:

De a XX. század közepére Malverde valóságos népi mentőangyallá vált: volt, akit a vízbefúlástól mentett meg, másvalakit a drog rabságából szabadított ki. De szentélyében olvasható olyan köszönőlevél is, melynek írója azért hálálkodik, mert hiába robbantották fel, Jesús Malverde megóvta kezeit és lábait a leszakadástól.

A Sinaloa államban különösen erős drogkartellek tagjai eleinte spontán találtak rá Jesús Malverdére (vagy ő bukkant rájuk, ezt a szakrális entitásoknál soha nem lehet tudni), de később már tudatosan terelgették kultuszát a drogkartellek imázsépítésének szolgálatába. Ahogy Patricia Price, földrajztudós-etnográfus írja:

A drogkereskedők tudatosan felhasználták Malverde „bőkezű bandita” imázsát arra, hogy a saját imázsukat is Robin Hood-jellegűvé formálják át, akik elveszik a gazdag, drogfüggő gringók pénzét, és a pénzből bőkezűen juttatnak haza is; iskolákat támogatnak, utakat építenek, és nagy közösségi ünnepélyeket pénzelnek.

A hetvenes években Sinaloa állam fővárosában, Culiacánban épült először kegyhely Malverde tiszteletére, és amikor – igazi modern kálváriaként – ezt eldózerolták egy terjeszkedő parkoló kedvéért, akkor a hívők a szomszéd telken azonnal felhúztak egy új szentélyt virágokkal, gyertyákkal és a hívők köszönőleveleivel gazdagon – európai szemnek inkább csicsásan – feldíszítve:

A népi szent valóságos franchise-zá vált: készült róla filmtrilógia, színdarab, és van már Jesús Malverde sör is. Kultusza az Egyesült Államokba is beszivárgott, ha például valaki hozzám hasonlóan szintén emlékszik a Breaking Bad minden részletére, akkor a DEA El Pasó-i irodájában, majd Hank Schrader asztalán feltűnő apró bajszos-kalapos szoborra is emlékezni fog.

Jesús Malvredében tehát sok minden megvan, ami a régi szentekben is: kétes származás, homályos identitás, hétköznapi csodatételekből kinövő kultusz. De a szűzlány démonokkal való megrontásával hiába próbálkozó Antiochiai Szent Cypriánnal ellentétben Malverdének még sincs esélye a kanonizálásra, a katolikus egyház mégsem botránkoztathatja meg az ördög ügyvédjét azzal, hogy egy csempészalagút beomlásának megakadályozását vagy egy rendőrautó lefulladását próbálja csodaként eladni a Vatikánban. 

De a hívők ezreit ez egyáltalán nem érdekli, és lelkesen könyörögnek tovább választott patrónusuknak, hogy kímélje meg őket a rossz fűtől, a machetéktől és a rendőröktől.