Ma már világosan tudjuk, hogy a vándormadarak a téli hideg és táplálékhiány elől melegebb éghajlatra vonulnak, hogy aztán visszatérjenek, amikor az otthoni időjárás eléggé visszamelegszik. Ugyanakkor ez nem mindig volt ennyire nyilvánvaló. A korábbi évszázadokban tudósok sora próbálta megfejteni az el-eltünedező madarak rejtélyét, és a kor tudományos korlátainak hála, mai szemmel nagyon vicces elméleteket állítottak fel.

Charles Morton, a 17. századi angol tudós is foglalkozott a kérdéssel, és figyelemre méltó megoldási javaslattal élt, egyúttal a Holdra szállás alternatív történetét is felkínálva. Morton megfigyelte, hogy egyes madárfajok telente teljesen eltűnnek, és arra a következtetésre jutott, hogy csakis az űrbe repülhetnek el.

Hová is mehetnének ezek a teremtmények, hacsak nem a Holdra?

– tette fel a kézenfekvő kérdést.

A végeredmény teljes képtelensége ellenére maga az elmélet minden akkor ismert részletre kitért. Morton azt is kiszámolta például, hogy 60 napig tartana a madaraknak, hogy óránként 125 mérföldes sebességgel elérjék a Holdat. (A távolságot ő 179 ezer mérföldre becsülte, ami nem is rossz tipp a 226-252 ezer mérföldes valós távhoz képest.) Azért menne szerinte ilyen jól nekik, mert nem hátráltatja őket a légellenállás és a gravitáció.

Helyesen állapította meg viszont, hogy a madarak megérzik a levegő változását és a táplálékellátás apadását. Abban is igaza volt, hogy az útjuk alatt a felhalmozott zsírtartalékból élnek. Részben az is helytálló, hogy alszanak repülés közben, de valójában nem két hónapig folyamatosan, hanem néhány másodperces szakaszok erejéig.

Az viszont nem is volt kérdés számára, hogy a megérkezés után mihez kezdenek a madarak a tök üres Holdon, mert akkoriban viszonylag elfogadott volt, hogy a többi égitesten is létezik élet – hiszen különben minek hozta volna őket létre a teremtő?

Kis lépés egy embernek, de hatalmas ugrás a madaraknak

Morton elmélete nem minden előkép nélkül született. 1638-ban John Wilkins, a Royal Society alapítója azt írta egy könyvében, hogy a legegyszerűbben úgy juthatnánk el a Holdra, ha szárnyakat erősítenénk a karunkra, vagy esetleg ha madarakkal vitetjük el magunkat.

Ezután mindössze néhány hónappal jelent meg Francis Godwin munkája, amelyben egy Domingo Gonsales nevű kalandor történetét írja le. Eszerint Gonsales betanított huszonöt hattyút, hogy a vízen vontassák, de a makacs állatok egyszer csak felemelkedtek. A jó utazó előbb súlytalanná vált, majd valamivel később megérkezett a Holdra, ahol gazdag élővilágot talált, a Földétől teljesen eltérő élőlényekkel – természetesen a madarakat kivéve.

Fikció és tudomány ehhez hasonló összefonódása akkoriban nem volt ritka. Olyannyira nem, hogy Morton holdas elméletét számos másik furcsa magyarázat is megelőzte. Arisztotelész például arra gyanakodott, hogy egyes madárfajok néha hibernálnak, míg mások átalakulnak másik madárfajjá. Egyes középkori bestiáriumok szerint az apácalúd azért tűnik elő a semmiből a tél végén, mert valójában fán terem. Olaus Magnus szerint pedig azért tűnnek el az elején, mert ilyenkor beássák magukat a folyómeder iszapjába. Ez utóbbit már Morton is cáfolta, hiszen az iszapban nem kapnának levegőt – ezért valószínűbb, hogy az űrbe repülnek, ugye.

Nem kellett viszont sokat várni arra, hogy a tudósok megtalálják a jó irányt. Francis Willughby már az 1676-os Ornithologia című könyvében megírta, hogy a madarak valóban nem hibernálnak télen, viszont valószínűleg nem mennek el a Holdig, hanem Észak-Afrikával is megelégszenek.