1945-ben, amikor az amerikaiak ledobták az atombombát Hirosimára és Nagaszakira, Sztálin kiadta a parancsot: a Szovjetuniónak is szüksége van nukleáris fegyverre, minél hamarabb és bármilyen áron. A kívánsága teljesült, az árat pedig azok fizették meg, akik a következő évtizedekben olyan szerencsétlenek voltak, hogy Cseljabinszk környékére születtek.

Az atomfegyverhez először is plutóniumra volt szükség, ahhoz pedig egy gyárra, ahol ezt termelik. Ezt a szovjetek az Urál déli részén húzták fel, a kazah határhoz közel, ahol felépítettek egy egész várost Cseljabinszk-40 néven, és nem messze tőle a hatalmas gyárat, a Majak vegyi kombinátot. 1948-ban a gyár már ontotta is az atombombákba szánt plutóniumot, csakhogy közben a biztonságra jó szovjet szokás szerint elég kevés figyelmet fordítottak. A nukleáris hulladékot például ahogy van, beleöntötték a Tecsa-folyóba.

Három évvel a gyár indulása után eszükbe is jutott megmérni, hogy ez milyen szennyezést okoz. Hát elég súlyosat: a folyó partján a Geiger–Müller-számlálók óránként 5 röntgen sugárterhelést mutattak – ennek az értéknek normál esetben évi 0,2 körül kellene lennie. Sugárfertőzött volt a talajvíz, a termőföld, az ivóvíz, a növények. A szovjetek próbálták menteni a menthetőt, azonnal kitelepítettek a folyó környékéről 7500 embert, és gátakat építettek, hogy a sugárszennyezett víz ne önthessen ki, aztán reménykedtek a legjobbakban. A hulladék tárolására pedig új tervet dolgoztak ki: beleöntötték a környék legnagyobb, lakott területtől távoli állóvizébe, a 110 hektáros Karacsáj-tóba. Ez ugyanúgy brutálisan szennyezi a környezetet, de legalább nem megy sehová – gondolták.

Ezzel el is voltak több mint fél évtizedig, bár közben a gyár munkásai között egyre sűrűbben ütötte fel a fejét egy rejtélyes betegség, ami hajhullással, gyakori rosszulléttel, lázzal, hányással, általános gyengeséggel, fogyással járt. Ezek a sugárbetegség tünetei, de a helyi orvosoknak felsőbb utasításba lett kiadva, hogy kezeljék a betegeket, ahogy tudják, de a betegségük okairól nem beszélhetnek. A környék élővilága eddigre szinte teljesen kipusztult, és szinte mindennaposak voltak a kisebb-nagyobb üzemzavarok.

1957-ben a helyzet tovább súlyosbodott: egy szelephiba miatt egy a hűtővizes tartály 350 fokra hevült fel, majd a gőz nyomása szétvetette azt. A robbanás az egész környéket radioaktív porral terítette be. Nagyjából a csernobili katasztrófában kiszabadult sugárzás fele szóródott szét Cseljabinszk-40 körzetében, becslések szerint 270 ezer embert érintett a baleset. És a szovjeteknek még ezt is sikerült szinte tökéletesen elhallgatniuk a világ elől (a CIA állítólag tudott az esetről, de nem szivárogtatták ki a sajtóba).

A legrosszabb azonban még hátravolt. 1967-ben, amikor már 16 éve engedték a nukleáris hulladékot a Karacsáj-tóba, brutális szárazság csapott le az Urál déli részére – a tó pedig elkezdett kiszáradni. Pár hónap alatt a vízfelület a felére csökkent, és a szárazra került tómeder alján másfél évtizednyi szemét került elő: stroncium- és cézium-izotópokkal szennyezett radioaktív por, amit a szél 2-3000 négyzetkilométernyi területen terített szét azonnal.

A szovjet megoldás erre is megvolt: elkezdték lebetonozni a tómedret, és ólomlemezekkel lefedni, hogy ne szabadulhasson el a radioaktív hulladék. Ezzel a módszerrel ki is húzták egészen 1990-ig, amikor is összeomlott a Szovjetunió, és a Majak-titokról is lehullott a lepel. Mint kiderült, a vízfelület és közvetlen környéke 39 év alatt 4,44 exabecquerel sugárzást nyelt el. Ez nagyjából 2,5 négyzetkilométernyi terület. A csernobili katasztrófában 5-12 exabecquerel közé teszik a felszabadult sugárzást, ez azonban több ezer négyzetkilométeren oszlott el. Egy nemzetközi kutatócsoport 1990-ben közvetlenül a tóparton 600 röntgenes terhelést mért, ez kevesebb mint egy óra alatt megöl egy embert. A tudósok számításai szerint 3,5 milliárd liternyi talajvíz lehet sugárszennyezett a környéken, a környék lakóinak közel a kétharmadát érintette sugárbetegség az elmúlt 50 évben.

A Majak a rendszerváltás óta nukleáris hulladékfeldolgozóként üzemel tovább, egy időben Paksról is ide szállították a használt fűtőelemeket. A Karacsáj-tó máig a legdurvábban szennyezett hely a földkerekségen.