Egyes állatok – például a mókus és a bozótszajkó – ételt spájzolnak el későbbi fogyasztásra. Ez azt jelenti, hogy több nap elteltével is emlékezniük kell arra, hova dugták el az ételt. A tudósokat mindig is foglalkoztatta, hogyan képesek ilyesmire az állatok, és ezt kutatta a kilencvenes években Eleanor Maguire is, a University College London idegkutatója. Neki és kollégáinak feltűnt, hogy azok az állatok, amik rendelkeznek a fenti, jó memóriát igénylő képességgel, általában nagyobb hippokampusszal bírnak.

A hippokampusz azon kevés agyterület egyike, ahol tanulás hatására felnőttkorban is fejlődhetnek új neuronok, és fontos szerepet játszik az információk elmentésében. Maguire kíváncsi volt, hogy a hippokampusz méretének változása felfedezhető-e az embereknél is, ezért elkezdett londoni taxisokat vizsgálni. A brit fővárosban ugyanis nincs olyan könnyű dolguk a taxisoknak, mint New Yorkban, ahol számozva vannak az utcák: London körzeteit és utcáit kiismerni nem kis agymunka, és aki igazi taxis akar lenni, annak keményen kell memorizálnia. A taxisjelöltek általában három-négy évig csak mopeddel utaznak és tanulnak megállás nélkül – majd jön egy brutális vizsga, ahol nem csupán a város 25 ezer utcájából kell levizsgázniuk. A vizsgabiztos ugyanis belekérdez abba is, hogy milyen látványosságok és éttermek vannak közel egy adott kereszteződéshez. A vizsgázók fele általában elbukik.

Maguire a 2000-es évek elején publikálta első komolyabb eredményét: elváltozást figyelt meg a sikeres vizsgázók agyában. A taxisok hippokampuszának hátsó részében nagyobb volt a szürkeállomány, mint a hasonló korú és intelligenciájú kontrollszemélyek agyában. Ennek az agyterületnek egyebek között a navigációban is igen fontos szerepe van, így az összefüggés érthető volt. Viszont a tyúk és a tojás problémája nem volt megoldott: nem lehetett kijelenteni, hogy a tanulás miatt nőtt meg a hippokampusz – hiszen az is elképzelhető volt, hogy azoknak sikerül a vizsga, akiknek eleve nagyobb a vizsgált területen a szürkeállományuk, és ezért jobban tudnak memorizálni navigációs tudnivalókat.

Hogy eldöntse a kérdést, Maguire újabb kutatásokba kezdett, és évekig követett taxisjelölteket, a tanulási folyamat elejétől a sikeres taxissá válásig. 79 aspiráns és 31 kontrollszemély agyáról készített rendszeresen MRI-felvételeket (a drága és pontos MRI-kutatásoknál teljesen normális ilyen kis minta), és a kutatás elején egyik vizsgált alanynak sem volt kiugróan magas a hippokampusza. A követéses vizsgálat 2011-re ért révbe, amikorra a 79 jelöltből 39 sikeresen átment a vizsgán. Az újdonsült taxisok agyát megvizsgálva megfigyelhető volt, hogy a hippokampusz hátsó szürkeállománya növekedésnek indult, és bizonyos memóriateszteken is jobban teljesítettek, mint azok, akiknek nem sikerült a vizsga.

Ugyanakkor volt olyan memóriateszt is, amin a taxisok az átlagnál rosszabb eredményt hoztak. Ebben a feladatban egy ábrát kellett megjegyezni, majd fél óra múlva lerajzolni, és ez a sikeres vizsgázóknak rosszabbul ment. Maguire szerint ennek az lehet az oka, hogy a feladat olyan kognitív képességeket is igényel, amikért a hippokampusz első része felel, és a hippokampusz hátsó részének növekedése az első rész teljesítményének romlásával járhat. A kutatónő korábbi munkáiban meg is figyelte, hogy a veterán taxisok agyában a hippokampusz első része kisebb, mint az átlagos emberekében. Ez a méretcsökkenés nem jött ki a követéses kutatásban – Maguire úgy véli, hogy e terület zsugorodása akkor indulhat be igazán, amikor a taxisok elkezdenek dolgozni, és nap mint nap a hippokampusz hátsó részét edzik.