A krími háború elvesztése után az orosz haditengerészet katasztrofális állapotban volt. A hadihajóikat kitiltották a Fekete-tengerről, a cár elvesztette a Duna torkolatvidékét, és a veszteségek kompenzálására kénytelenek voltak elkótyavetyélni Alaszkát, amit tokkal-vonóval potom 7,2 millió dollárért adtak el az amerikaiaknak.

Az oroszok joggal tarthattak tőle, hogy elveszítik a fegyverkezési versenyt Svédországgal és Amerikával szemben, és nem kapnak majd haditengerészeti megbízásokat. Szükségük volt valami ütőképesre, valami gyilkosra; egy olyan hajóra, ami nyers erőt és felsőbbrendűséget sugároz, és az orosz folyókon azonnal szétzúzhatja a támadó erőket.

A cár a frissen kinevezett Anderj Alexandrovics Popov ellentengernagyot bízta meg a szárazdokkok felügyeletével és az új hajók megtervezésével. Popov maga is szolgált a krími háborúban, így tudta, hogy mire lenne szüksége a nemzetnek. Ehhez egy glasgow-i hajótervező mérnök, John Elder segítségét kérte.

Popov eredetileg tíz hajót szeretett volna gyártatni, de a költségvetésből csak kettőre futotta; az egyiket Novgorodnak, a másikat Popovnak nevezték el. Voltak köztük kisebb különbségek, de nagyjából egyformák voltak: mindkét hajó 2491 tonnát nyomott, 30,8 méter volt az átmérőjük és 3,7 méter a merülési mélységük. A hajókat 12-16 centiméter vastag páncél védte; a fegyverzetük két, 26 tonnás, 11 hüvelykes ágyúból, két lövegből, valamint 16 gépfegyverből állt. A hajókat hat motor hajtotta, mindegyikhez saját hajócsavar és kormánylapát tartozott; a kazánok és a mechanika foglalta el a fedélzet legnagyobb részét. Brutális szörnyek voltak, na.

De miért lettek kör alakúak? Mert – mint azt Popov és Elder is észrevették – így lehetett a lehető legtöbb fegyvert összezsúfolni a fedélzeten, és a csekély merülési mélység miatt alig kellett a páncélzatra költeni. A kormány és a hajócsavar biztosították a körkörös mozgást, így gyorsan reagálhattak az érkező támadásokra.

Popov és Elder nem vették figyelembe a centrifugális erő hatásait: ha elsütötték a hajó egyik ágyúját, a popova – ahogy a hajótípust elnevezték – körkörösen forogni kezdett. Mivel a hajó a vízen lebegett, a közegellenállás alig csillapította az ágyúk visszarúgását, így a hajó minden lövés után centrifugává változott. A hajócsavarokkal és a propellerrel ezt valamennyire ellensúlyozni lehetett, de ezek még így is alulméretezettek voltak a feladathoz; ez a módszer csak az olyan csendes vizeken működött, mint a Néva folyó.

Az ágyúk újratöltése így is 12 percig tartott, alig lehetett velük célozni (ahhoz eleve az egész hajót mozgásba kellett hozni, mert az ágyúk fixen rögzítve voltak), és a járművek sebessége is csak a fele volt a tervezettnek. Valószínű, hogy a legénység is módszeresen kiátkozta mind a hülye ellentengernagyot, mind a skót haverját, mert nem gondoltak rájuk a tervezésnél, és szinte élve főttek meg a rosszul szellőző hajótestben.

A következő orosz-török háborúban (1877-1878) a popovákat nem vetették be, csak lehorgonyozták őket a parton – nagyjából így tudták megakadályozni, hogy tüzelés után a hajó ringlispíllé változzon. A flotta rémeiből védelmi eszközök lettek, amiket sosem használtak éles helyzetben. Miután a dunai flottillában nem váltak be, 1893-ban kivonták őket a forgalomból, és 1912-ben le is selejtezték őket.

Popov mégsem vált kegyvesztetté; később ő tervezte meg a cár jachtját, az 1880-ban elkészült Livadiát is, ami nyomokban a kör alakú csatahajók tervére épült. De ez sokkal biztonságosabb volt, legalábbis az akkori uralkodó, II. Sándor nem hajóbalesetben halt meg, hanem bombát dobott rá egy terrorista.