Okos Hans, a csodaló a 19. század végének német szenzációja volt: a ló simán megbirkózott a négy alapművelettel, de még gyököt vonni is tudott fejben. Gazdája, egy Wilhelm Von Osten nevű matematikatanár készségesen állt elébe mindenféle vizsgálatnak, és évekig nem sikerült lebuktatni a csalást. Végül kiderült, hogy nem is tudott róla, hogy csalt, a ló pedig tényleg nagyon okos volt, csak nem úgy, ahogy mindenki gondolta.

Wilhelm Von Osten a 19. században népszerű tudományág, a frenológia lelkes követője volt, vagyis abban hitt, hogy a koponya formája befolyással van az ember intelligenciájára és személyiségjegyeire. Ezt, az azóta merő marhaságnak bizonyult tudományt próbálta kiterjeszteni állatokra is; meggyőződése volt, hogy az állatok sokkal okosabbak, mint hisszük, csak megfelelő kommunikációs mód híján ezt nem vesszük észre. Három állattal kísérletezett, egy medvével, egy macskával, és egy lóval - utóbbi volt Hans, aki megdöbbentő képességekről tett tanúbizonyságot.

Eleinte csak a táblára krétával felírt számokat olvasta el - a patájával annyit kopogott a talajon, amilyen számot felírt neki Von Osten. Később már matematikai műveletekre adta meg a megoldást, sőt, hasonló módszerrel meg tudta mondani a pontos időt és dátumot is. A gazdája a kutatás és a ló tanítása mellett egész jól meg is élt Hansból, az 1890-es években Németország-szerte fellépett vele, de a híre Európán túlra is elért, címlapsztoriban foglalkozott vele például a New York Times.

Von Osten és Hans trükkjeit sokszor vizsgálták, állatidomárok, bűvészek, matematikusok, zoológusok próbálták leleplezni, mindhiába. Von Osten minden vizsgálatnak készségesen állt elébe. 1904-ben a német oktatási hivatal szakértői csapata is megvizsgálta az előadást, de nem találtak semmilyen, csalásra utaló jelet. Úgy tűnt, hogy Hans tényleg tud gyököt vonni. A bizottság egyik tagja, egy Oskar Pfüngst nevű pszichológus azonban ezek után is szkeptikus maradt, és megkérte Von Ostent, hogy hadd folytassa a vizsgálatait. Ő ebbe is belement, elvégre tudta magáról, hogy nem csaló.

Pfüngst azzal kísérletezett, hogy különféle környezeti körülmények között tesztelje a ló matematikatudását. Ezzel sikerült is nyomot találni, kiderült ugyanis, hogy a ló eredményei azzal párhuzamosan romlanak, ahogy a kérdező egyre nagyobb távolságra kerül tőle, ha pedig kettejüket egy paravánnal választják el, Hans teljesen elbizonytalanodott, összevissza válaszokat adott. Az is kiderült, hogy ha olyan kérdéseket tett fel Von Osten, amelyekre ő maga nem tudta a választ (mert például nem látta a táblát, amire előre felírták az egyenletet), Hans válaszainak pontossága 90% környékéről nullára zuhan. Logikusnak látszott tehát, hogy maga a kérdés feltevője jelez valahogyan a lónak, hogy mi a helyes válasz. Csakhogy az eredeti körülmények között Hans akkor is helyes válaszokat adott, ha nem a gazdája kérdezte, hanem éppen az őt lebuktatni próbáló pszichológus.

Pfüngst ekkor taktikát váltott, és a kérdés feltevőjének viselkedését kezdte el tanulmányozni. Hamarosan rájött, hogy a kérdező testtartása, az arckifejezése, a légzése megváltozik, amikor a ló a topogással elér a helyes válaszhoz. Hans valóban okos volt, csak éppen nem matekban, hanem abban, hogy olvasson az ember testbeszédéből. Rájött arra, hogy ha jókor hagyja abba a topogást (vagyis amikor azt látja, hogy az ember viselkedése megváltozik), jutalmat kap, és ezt a trükköt készségesen ismételgette, miközben mindenki azt hitte, hogy számol és feladatokat old meg. A gazdája úgy csalt, hogy nem is volt tudatában annak, hogy csal, és megsúgja a helyes válaszokat a lónak.

A pszichológia máig Okos Hans-hatásnak hívja azt a jelenséget, amikor a testbeszédünkkel akaratlanul is információkat adunk ki, vagy éppen befolyásoljuk azt, aki megfigyel bennünket. Ez sok gondot okoz állatkísérleteknél, de embereknél is: a kérdező, vagy vizsgáló személy viselkedése akaratlanul is befolyásolhatja a válaszolót. És természetesen ezt a jelenséget használják ki embereken a profi pókerjátékosok. Ha ma csak egy tanácsunkat fogadja meg: