Egy legenda szerint a második világháborúban az amerikai hadügyminiszter, Henry L. Stimson akadályozta meg, hogy az amerikaiak Kiotóra dobják le az első atombombát. Azt mondják, erre személyes oka volt: ott töltötte a nászútját, és ezalatt megszerette a várost, amely a japán kulturális örökség egyik legfontosabb központja.

A történetet gyakran hozzák fel példaként arra, hogy milyen apróságokon múlhat az élet és a halál, az irgalom és a pusztítás. Példabeszédnek szép, de senki nem tudja biztosan, hogy igaz-e.

A döntéshozatalt a vezérkar befolyásolta, és ők csak néhány hónappal a bevetés előtt állították össze a potenciális célpontok listáját. Az első tárgyalást 1945 áprilisában tartották. A célpontokat kijelölő bizottság (Target Committee) tagja volt Leslie Groves, az atombombát fejlesztő Manhattan-terv vezetője, Lauris Norstrad, a légierő dandártábornoka, és a helyettese, Thomas Farrell dandártábornok is. A projekt tudósai közül William Penney és Neumann János is részt vettek a bizottság ülésén; együtt készítették el a halállistát az első atombomba célpontjának szánt japán városokról.

A prioritási listán Hirosima volt az első, Kiotó a második, és Jokohama a harmadik; a listát valószínűleg Groves állította össze. A lista összeállításakor a katonai döntéshozók több szempontot is figyelembe vettek:

• a bombát vizuális célzórendszerrel kell a célpontra irányítani, nem radarral;
• jó időben kell végrehajtani a támadást (a japán klíma mellett ez nem könnyű);
• olyan várost kell megtámadni, amelynek legalább 3 mérföld átmérőjű, sűrűn lakott területe van;
• komoly stratégiai célpontnak kell lennie.

Hirosima városa érintetlen területnek számított, legalábbis Tokióhoz képest; az amerikaiak ekkorra már a kőkorszakba bombázták vissza a nagyobb japán városokat. A bizottságnak nem volt könnyű dolga: egy olyan városra akartak atombombát dobni, ami viszonylag épségben vészelte át a háborút. Az amerikaiak a totális megsemmisítéssel próbálták kapitulációra bírni a japánokat, és semmit sem bíztak a véletlenre: ahol megindultak a bombázók, ott kő kövön nem maradt.

Kiotó ideális célpont lett volna:

• fontos vasúti csomópont volt Oszaka és Tokió között;
• több hadiipari gyáruk is volt (repülőgép-alkatrészeket és célzóberendezéseket készítettek), és az ipari létesítményeket is hadiipari termelésre állították át;
• itt működött Japán második legnagyobb repülőgépmotor-gyára;
• sok cég ide menekült a bombázások elől;
• a városnak több mint egymillió lakosa volt;
• igen látványos lett volna a pusztítás, mivel sok, klasszikus japán stílusban épült faháza volt, amiket egy atomcsapás pillanatok alatt porig égethet.

A második találkozót 1945. május 10-én tartották; ekkor már Kiotó volt a prioritási lista élén. Az imént felsorolt indokokon túl a döntéshozók azért is tartották fontos célpontnak, mert ez volt az ország szellemi életének központja. Ha ide dobják a bombát, az a pszichológiai sokkon túl minden hozzáértővel érezteti, hogy micsoda pusztító fegyverről van szó – a japán értelmiségiek meg nézzék csak végig, ahogy egy szempillantás alatt leég a városuk.

Május 30-án Henry L. Stimson hadügyminiszter találkozott Groves-szal. A tudós feljegyzései szerint Stimson akkorra már az értésére adta, hogy a végső döntést ő fogja meghozni. Amikor Groves megmondta Stimsonnak, hogy Kiotó az első számú célpont, a hadügyminiszter állítólag azt mondta:

Nem akarom, hogy lebombázzák Kiotót.

Groves memoárja szerint Stimson arra hivatkozott, hogy Kiotó fontos kulturális központja az országnak, és a korábbi fővárosa is, és számos oka van rá, amiért nem akarja, hogy atombombát dobjanak rá. Stimson naplójából az is kiderül, hogy megtiltotta a légierő parancsnokának, Arnold tábornoknak, hogy Kiotó ellen indítsanak támadást.

Június 6-án Stimson találkozott Harry S. Truman elnökkel. Aznapi naplóbejegyzése szerint elmondta az elnöknek, hogy aggódik a háború végkimenetele miatt, mert nem akar felelősséget vállalni azért, hogy az Egyesült Államok még Hitlernél is nagyobb háborús bűnös legyen, illetve megjegyezte, hogy a légierő olyan hevesen bombázza Japánt, hogy jó eséllyel semmi sem marad belőle, mire bevethetnék az atombombát.

Július 24-i naplóbejegyzése szerint Stimson végül lebeszélte Trumant Kiotó lebombázásáról, de azt még a történészek sem tudják, miért védte ilyen hevesen a várost. A városi legenda, miszerint ott töltötte a nászútját, és ezért nem akarta, hogy elpusztítsák, éppenséggel igaz lehet. Stimson az 1920-as évek végén a Fülöp-szigeteken volt főkormányzó, ahonnan eljutott Kiotóba is, és nagyon szerette a várost; könnyen lehet, hogy a nászútját is ott tartotta. Spekulációk persze vannak: lehet, hogy Stimson a lelkiismeretén akart könnyíteni, lehet, hogy már a háború utáni japán kapcsolatokat is figyelembe vette. De ezek csak mendemondák, konkrét bizonyíték nélkül.

Akárhogy is történt, a halállistán a fontos katonai célpontnak számító Hirosima került az első helyre. 1945. augusztus 6-án, reggel 8 óra 15 perckor az Enola Gay bombázó ledobta a városra az első atombombát.

Minden a terv szerint ment: kő kövön nem maradt.