Ha járt már Skóciában,  bizonyára észrevette, hogy a skótszoknya nem olyan, mint nálunk a matyóhímzés, amit csak a skanzenekben mutogatnak: a férfiak ugyanis minden ünnepre felöltik a klánmintázatú kiltet, hozzá az övet, erszényként, és ha nagyon hideg van (de tényleg csak akkor), a harisnyát is. Az alsónadrág nélküli tartan , a klántudat geometriába szövése mind azt sejteti, hogy a skót nemzetben ma is elevenen él az ősi, zabolátlan és szabadságszerető népszellem. Maguk a skótok is annyira természetesnek tartják a szoknyát, hogy a nyolcvanas évek végén történeti kutatásának kellett ráébresztenie őket:

Igen, a skótszoknya valójában egyáltalán nem régi divat, William "Rettenthetetlen" Wallace például biztosan nem szoknyában állt ki a stirlingi csatamezőre. A takaróként a testet is melengető vastag pléd (amiből a mi pléd szavunk is ered egyébként) praktikus viselet volt a zord Felföld pásztorainak, de a skótok kilencven százaléka a XVII. századig nem ismerte - vagy ha igen, akkor úgy tekintett rá, mint parlamenti sajtós a rövidnadrágos újságíróra.

A ma skótszoknyaként ismert, derék köré csavarható ruhadarabot csak a skót függetlenség elvesztése után kezdték el szőni. Feltalálója egy angol vállalkozó volt, akinek megtetszett az iserősei által mutatott hagyományos viselet, viszont körülményesnek érezte a vállon több rétegben átalvetett nehéz posztót. Ekkora már – főleg a modern posztógyártás előretörése miatt – a Felföldön alig élt olyan, aki tartant viselt volna. Egyedül a hadsereg felföldi alakulatai viselték a XVII. századtól, és viselik a mai napig is ezredjelvényként. Ahogy Hugh Trevor-Roper történész írja úttörő tanulmányában (amit valaki felkalózkodott a netre is):

Egy nadrágos generációt követőn a Felföld közrendűinek semmi oka nem volt arra, hogy visszatérjenek a kevésbé praktikus, ellenben drágább pokróchoz vagy akár a szoknyához.

A skót népviselet megmentésére paradox, de nem túl ritka módon azok siettek, akiknek tényleg soha nem kellett a Felföld szikláira leterítenie a plédet: edinborough-i ügyvédek, glasgow-i vállalkozók, londoni rezidenciákon élő főrendek. Csupa anglicizált skót, akik úgy kezdtek el rajongani a kiltért, mint a williamsburgi hipszterek a norvégmintás pulcsikért.

A trendben nagy szerepe volt a fölösleges angol szigornak: 1746-ban ugyanis a klánok függetlenségi hajlamai miatt betiltották a helyi kulturális sajátosságokat, így a népviseletet is. Hiába fenyegetett kemény büntetéssel, az intézkedés miatt a felföldi viselet a bimbózó skót nemzeti érzés ikonjává vált. Londonban megalakult a Felföld Társaság, és elképesztően menővé vált minden, ami onnan származik – lassan a Highland kulturáját azonosoították az autentikus skót kultúrával.

Amikor, már bőven a tilalom feloldása után, IV. György első brit uralkodóként 1822-ben látogatást tett a skót fővárosban, Edinburgh-ben, Walter Scott – szintén nem felföldi skót - kezdeményezésére már a skótszoknyát állították a fogadóünnepség középpontjába.

Ekkor merült fel az a probléma, hogy milyen legyen a skótszoknyák mintázata. A klánok ugyanis valóban különböző szövésű szoknyákat viseltek, de leginkább az eltérő szövési technikák miatt. A színek meg? Egyszerű: a gazdagabbak színesebb tartant viseltek, a szegényebb gúnyákra viszont nem jutott túl sok skótkocka. A romatikus történelmi fantázia nagymesterének számító Scott a nagy posztógyárosokkal összefoglalva kitalálta, hogy minden klánnak és nemzetségnek – nem csak a felföldieknek – találjanak ki külön mintázatot. Az ötletet szentesítette a hagyományokra felügyelő Felföld Társaság, és így már minden előkelőség a saját skótszoknyájában fogadhatta az uralkodót - aki maga is kelta stílusú szettben mondott tósztot a skót klánokra és törzsfőnökökre.

Ezen a történelmi hallucináción Walter Scott veje és életrajzírója, J. G. Lockhart is megdöbbent, aki nem szívesen azonosította hazája hagyományait a kelta törzsekkel,

melyek mindig egy elenyésző kisebbséget képviseltek és soha nem játszottak lényeges szerepet.

Amit ma skót hagyományos népviseletnek tartunk tehát majdnem fél évszázaddal fiatalabb, mint a skót James Watt gőzgépe. Ebbe a cikkbe mégsem valamiféle leleplező szándékkal fogtam bele, hanem azért, mert a skótszoknya a legismertebb példa a minden nemzetben meglévő kitalált hagyományra (invented tradition), ami azt a jelenséget takarja, hogy

A XVIII-XIX. század fordulóján a nemzeti ébredés élharcosai – csupa urbánus alak: költő, filozófus, etnikai kisebbségből származó arisztokrata – maguk teremtették meg azt a nemzeti hagyományt, melyre utána az egész nemzeti ébredés politikáját alapozták. Igazi münchauseni manőverekkel kovácsolták össze az egymástól regionálisan, felekezetileg, vagyonilag és nyelvileg (a franciák 20 százaléka a XIX. század végén még nem beszélt franciául!) elkülönülő csoportokat.

Ez gigászi művészi-politikai feladat volt, nem is véletlen, hogy nem kerényiimrék feküdtek neki, hanem egy Jókai, egy Scott, egy Mickiewicz vagy egy Puskin. A skótoknál az erős gazdasági-kulturális asszimiliáció miatt az öntudat is sokkal túlzóbb gesztusokban mutatkozott meg: James Macpherson kudarcba fulladt gyűjtőmunkáját követően szó szerint néhány daltöredékből álmodta újra a kelta mitológiát, és mint gyűjtő adta ki Osszián énekeit - ma már nehezen elképzelhető gyújtó hatást gyakorolva a nemzeti romantika irodalmára.