1962. október 12-én egy amerikai kémrepülő vészjósló fotókkal tért vissza Kuba térségéből: a felvételeken jól látszott, hogy a szovjetek rakétabázist építenek az országban. A hidegháború kellős közepén jártunk, amikor az USA és a Szovjetunói egyaránt sokkal több atomtöltetet birtokolt annál, hogy a másikat radioaktív hamuvá lője. Egy nagy különbség volt: Amerika a nyugat-európai bázisairól kényelmesen elérte volna a szovjet városokat egy rakétacsapással, míg azok nem tudtak volna visszalőni, Amerika egyszerűen kívül esett a hatótávukon. A kubai bázis ezt a helyzetet forgatta volna fel, innentől kezdve a két ország gyakorlatilag egymás halántékánál tartott volna egy-egy élesre töltött revolvert.

Ahogy a hír eljutott Kennedy elnökhöz, kitört a kubai rakétaválság: két hét, ami alatt a világ közelebb sodródott az atomháborúhoz (és azzal valószínűleg a pusztuláshoz), mint addig, és azóta is valaha.

Két héttel azelőtt, hogy az egész krízis kitört volna, egy négy szovjet tengeralattjáróból álló flotta indult Kubába. Egyenként 22 torpedójuk, és egy nukleáris robbanófejjel felszerelt rakétájuk volt, utóbbi a hirosimai atombombával megegyező erejű. A négy hajó kapitányainak engedélyük volt arra, hogy kilőjék az atomrakétát, ha azzal a hajó politikai tisztje is egyetért. Erre azért volt szükség, mert a tengeralattjárók gyakorlatilag süketek voltak utazás közben, a rádiós kommunikáció egyszerűen nem ért el abba a mélységbe, ahol haladtak, így a tűzparancsot sem tudták nekik Moszkvából kiadni. A hajók emellett igen lassúak is voltak, mire eljutottak Kubáig, eltelt majdnem négy hét, kitört a válság, és az amerikaiak blokád alá volták a szigetet.

A szovjet tengeralattjárók legénysége erről mit sem tudott, ők épp eléggé el voltak foglalva azzal, hogy fogyóban az ellátmányuk, elromlott a légkondicionáló rendszer, és az áramellátást biztosító akkumulátorok is a végüket járják. Ja, és amerikai hadihajók mélységi bombákat dobálnak a fejükre.

A szovjetek teljes joggal azt hitték, hogy míg odalenn voltak, fenn kitört a harmadik világháború. A B59-es atom-tengeralattjáró kapitánya meghozta a döntést: élni kell a helyzettel, hogy ott vannak a Karib-tengeren, az atomtölteteket ki kell lőni Amerikára. A politikai tiszt egyetértett. A másodtiszt vitába szállt velük. Elvileg nem lett volna beleszólása a tűzparancsba, de Vaszilij Arkipov, a másodtiszt kisebbfajta hősnek számított a szovjet haditengerészetben, miután 1961-ben egy Grönland partjainál gyakorlatozó, balesetet szenvedett K-19-es atom-tengeralattjáró tisztjeként sikerült megelőznie a nukleáris katasztrófát. (Ezt a történetet később Hollywood is feldolgozta az Atomcsapda című filmben, Harrison Ford és Liam Neeson főszereplésével; a K-19 beceneve a film nyomán lett Widowmaker, azaz Özvegycsináló, a szovjetek addig Hirosimának nevezték, utalva arra, hogy az atomreaktora nem volt épp biztonságos).

Miközben az amerikaiak bombáit kerülgették, a kapitány, a politikai tiszt és Arkipov ordítozásba (és a legenda szerint ökölharcba) csapó vitában döntöttek arról, hogy kilőjék-e a rakétát. Arkipov győzött, nem lőtték ki. A harmadik világháború kirobbantása helyett inkább felemelkedtek a felszínre, hogy Moszkvától kapjanak megerősítést az atomcsapásra. Fenn szembetalálkoztak a USS Randolph repülőhordozóval és egy csomó amerikai rombolóval, akik közölték velük, hogy itt éppen rakétaválság van, és legyenek szívesek hazamenni, ahelyett hogy közös erővel elpusztítják az emberiséget.

A szovjetek hazamentek.

Kennedy és Hruscsov másnap megegyezett, Kubában nem épült rakétabázis, cserébe az amerikaiak is leszerelték az olasz és török bázisaikat, plusz kihúzták a híres telefonos forró drótot a két ország vezetői között. A B-59-es legénységét, és főleg a világot megmentő Arkipovot nem ünnepelték hősként odahaza, sőt, a katonai vezetés szégyennek tartotta, hogy megadták magukat az amerikaiaknak, majd visszavonultak. Kitüntetés helyett megkapták, hogy az lett volna az igazán hősi cselekedet, ha ott halnak meg a tengerfenéken. Arkipov később admirálisi rangig vitte a szovjet haditengerészetben, és visszavonulása után a hidegháború végét és a Szovjetunió felbomlását is megélte: 1998-ban halt meg, 72 évesen.