Bár időszámtásunk előttről is ismerünk olyan épületet, amiben csigalépcső található, ezek a lépcsők a középkorban élték fénykorukat. Népszerűségükhöz akkoriban azon kívül, hogy helytakarékosak voltak, harcászati célok is hozzájárultak.

Egy XIV-XVII. század körül épült középkori várban a csigalépcső általában valamelyik külső fal mellett kapott helyet, toronyban pedig a torony fala mellett futott, és a belső térben helyezkedtek el a szobák. Az általában kőből épített csigalépcsőket szűkre tervezték, és úgy, hogy az óra járásának megfelelő irányban csavarodjanak. Azért, mert az esetlegesen támadó ellenségnek így volt a legnehezebb dolga támadáskor.

A korabeli támadó seregek csatárláncát ugyanis főként nehéz páncélzatú lovagok alkották, akiknek eleve siralmas dolguk volt 25-30 kiló acélba csomagolva feljutni a szűk, kanyargó lépcsőn. Ráadásul a csavarodás iránya miatt a támadók bal keze mozoghatott szabadabban, a jobbot szinte alig tudták használni – márpedig általában abban volt a kard. (Sőt, egy időben a balkezességet az ördöggel cimborálás jelének vélték, ezért a balosokat diszkvalifikálták a lovagságból.)

Fent a védők szemszögéből egészen másként festett a helyzet: a magasabb pozíció eleve helyzeti előnyt jelentett, ráadásul jobbjukban súlyos testi sértést okozó eszközöket lóbálva, vígan lecsapkodhatták a libasorban felfelé igyekvőket. Ami nem volt éppen lovagias tett, de ha már az ellenség bejut a várba, az ember ne legyen finnyás.