Hirosima és Nagaszaki példáján elborzadva belegondolni is rossz, mi lett volna, ha a németeknek a második világáború vége előtt sikerül atomfegyvert előállítaniuk. Hogy ez nem sikerült, annak sok oka van, az egész kutatással eléggé le voltak maradva az amerikai Manhattan-projekt mögött, és alapanyaguk sem volt elég. Utóbbit nagyrészt annak a hat norvég kommandósnak köszönheti a világ, akik elszabotálták Hitler titkos atomprogramját.

Az atombomba gyártásához létfontosságú a nehézvíz, ami az atomreaktorban úgynevezett neutronmoderátorként működik, és a maghasadásból származó részecskék lelassításával segíti a láncreakció fenntartását. Még jobban leegyszerűsítve: ha van elég nehézvíz, lehet atomreaktort üzemeltetni, azzal plutóniumot előállítani, abból pedig atombombát építeni. Ha nincs, nem lehet; vagy legalábbis sokkal bonyolultabb. A náciknak pedig pont volt egy csomó nehézvizük, illetve azt előállító üzemük az elfoglalt Norvégiában: egy vegyi gyár, ahol egyébként a világon először állítottak elő nagyobb mennyiségben nehézvizet 1934-ben, a műtrágyagyártás melléktermékeként.

Amikor a németek lerohanták Norvégiát, elfoglalták a gyárat is, megerősítették a védelmét, és felpörgették a nehézvíz gyártását, hogy legyen mi táplálja a szupertitkos atomfegyver-programot. A szövetségesek többször bombázták a gyárat, illetve küldtek kommandókat szabotázs-akciókra, de ezzel csak azt érték el, hogy a németek bevehetetlen erődítményt csináltak belőle. 3000 felfegyverzett katona, és sűrű aknamező őrizte a létesítményt, amit kizárólag egy 200 méter mély szakadékon átívelő, 70 méter hosszú hídon lehetett megközelíteni.

1943 februárjára a gyár és a nehézvíz miatt már nagyon idegesek voltak a szövetségesek, és egy minden addiginál durvább csapással próbálták megoldani a helyzetet. A csodafegyver hat norvég kommandós volt és egy csomó robbanóanyag.

A kommandósokat ejtőernyővel dobták le jó messze a gyártól, egy hetükbe telt, mire sítalpakon megközelítették a célt, és kapcsolatba léptek a helyi ellenállókkal. Az akció innentől egészen olyan volt, mint egy világháborús kalandfilm (később forgattak is belőle egyet Kirk Douglasszel a főszerepben). A gyár megközelítését úgy oldották meg, hogy egyszerűen az éjszaka közepén lemásztak a 200 méteres, jeges szakadékba, átkeltek az alján a folyón, majd a túloldalon felmásztak, mintha ez a világ legtermészetesebb reggeli tornája lenne. Kikerülték az aknamezőket, a 3000 őrt, egy ablakon át bemásztak, felrobbantották a nehézvíz-labort, aztán szépen leléptek az üldözőik elől, és 400 kilométert síeltek a vadonban, hogy átérjenek Svédországba. Ahol kiderült, hogy a gyártást sikerült ugyan tökretenni, de a nácik nehézvíz-tartalékai nem semmisültek mind meg. A kommandó ezért visszafordult, és újra lecsapott: ezúttal a nehézvizes hordókat szállító kompnál. Ismét hiába volt a rengeteg állig felfegyverzett katona, beszivárogtak a komp személyzetébe, és a rakománnyal együtt a Tinnsjø-tó fenekére süllyesztették.

A Telemark hőseiként ismert csapatból ma már csak egy kommandós él, Joachim Rønneberg 95 éves. Egyik társa, Knut Haukelid a háború után azt nyilatkozta, nem volt semmi hősies abban, amit tettek; a britek kiképezték őket, odamentek, robbantottak, leléptek. Az igazi hősök a norvég ellenállók voltak, akik a családaik életét kockáztatva segítettek nekik - nyilatkozta az akció 50. évfordulóján.